Házi szaloncukor első próbálkozás - ronda, de finom

Itt az ideje, hogy ezt a bejegyzést megírjam, mert a múlt hétvége után majd most jön a következő próbálkozás. Szóval a történetiség kedvéért a múlt hétvége eredménye:

Még gyerekkoromban Apa sokat mesélt arról, hogy a Szakácsmama minden Karácsonykor rengeteg szaloncukrot készített. Akkor ez engem nem fogott meg különösen, mert nem szerettem a szaloncukrot - nálunk ugyanis mindig csak zselés volt, és a réges-régi konzum - utóbbi minden évben újra felkötve a fára, mert senki nem ette meg (ez ovis korom környékén volt, akkor már biztos lehetett kapni mást is, jobbakat - akinek volt rá pénze). A konzum máig megvan a Karácsonyi díszek között, csak már nem kerül fel a fára... :)))
A Szakácsmama széteső füzetében meg is van a recept: egy kiló cukrot 3 deci vízzel felfőzünk. Akkor jó, ha egy drótkarikát belemártva buborékot tudunk fújni belőle. Ekkor vizes tálba öntjük, meglocsoljuk pár csepp vízzel, és fehéredésig keverjük. Belekeverjük az ízesítőket.
Hát, ezzel nem sokra megyek. Addig még oké, hogy a cukrot fehéredésig keverem, na de milyen ízesítők????
Aztán megnéztem a mama szakácskönyvében is, de ott csak annyival több az infó, hogy az így létrejött anyag a fondant, és ehhez keverjük az ízesítőket.
Apa pedig már sajnos nem él, hogy megmondaná nekem, mik is voltak azok a titokzatos ízesítők.
Mielőtt azonban teljesen feladtam volna, szerencsére Dolce vita is elkészítette házi szaloncukrát. Egyből felismertem: ennek az alapja ugyanaz, csak fél kiló cukorból (egyébként a szakácskönyv is fél kiló cukrot ír, de a mama "nagyban nyomta", szerintem a fél falut ő láthatta el szaloncukorral. :)

Gondolom, a mama nem ezeket az ízesítőket rakta bele, hanem mondjuk diót, mákot és hasonló, a falun gyakran előforduló dolgokat, de a Dolce vitai alapokon nyugvó sajátom is finom lett, és talán neki is ízlene. Azért Anyát még majd megkérdezem, ő emlékszik-e, miket tettek a régi szaloncukrokba (csak ne legyen mérges rám, hogy ilyen hülyeségekkel foglalkozok... :S ).

Először a fent leírt módon, csak fél kiló cukorból és másfél deci tejből megfőztem a fondantot. És tényleg lehet belőle buborékot fújni, bár egyelőre ebben nem vagyok profi. Még. :)
Kevertem sokáig, míg fehérre hűlt, de még langyos maradt. Ekkor kevertem hozzá 5 deka vajat és 10 deka étcsokit. Aztán kb fél óra múlva eljutottam odáig a nagy agyalásban, hogy ha másnapig pihentetem, akkor ez nagyon kemény lesz, úgyhogy inkább rögtön belekevertem a többi hozzávalót is: egy kis ampulla rumaromát, egy narancs reszelt héját, 20 deka darált mogyorót, 10 deka darált kekszet, és 10 deka apróra vágott datolyát. Kb másfél-egy centi vékonyan kiterítettem egy sütőpapírral borított tepsire. Gondoltam, ekkora adagot mire az ember kézzel megformázgat, az jóideig eltart, jó lesz nekem a hasáb is.

Másnap úgy gondoltam, hogy én ezt még bevonom csokival, persze elég csúfos kudarc lett. A Maci által ajánlott fogpiszkálóra feltűzős módszer nem működött, mert nagyon darabos-omlós lett a massza, úgyhogy a már hasábokra vágott masszára borítottam a csokit. Mikor megszáradt, megfordítottam, és arra az oldalra is.
Kár volt előre felvágni, mert így elég csúnya lett - és különben is hadilábon állok a csokival való bevonással, még soha semmilyen sütin nem sikerült jól. De hát gyakorolni kell, és azzal pedig nem lesz baj. Szerencsére ez így is nagyon finom. Mondhatni túl finom.

Megint másnap (három napos művelet volt! :o) szépen becsomagoltam szép aranyszínű papírba. Aki azt gondolja, hogy ez könnyű, az nagyon téved. Folyton kicsomagolódik, kitekeredik, csúnyára sikerül. Ezért nagyon erősen, és tovább kell tekerni, mint az ember gondolná. Szegény ujjaim a végére már nem kicsit fájtak. És eredményképp olyan, amilyen: randa. De finom.

És hogy megérte-e?
MEG! :)))

Remélem, mire ma visszaérek, nem azt látom, hogy az összes fáradtságosan becsomagolt papír üres, mert MöCöm megette...