szombat, április 28, 2007

VKF IV. Banános-meggyes joghurt müzlivel reggelire

Még szerencse, hogy még szerdán megcsináltam, mert most nem lenne erőm ehhez. Pedig végül is még félholt állapotban is elkészíthető, és finom. Főleg ha a müzlit nem frissen csinálja az ember.
Sokat gondolkoztam, mit készítsek erre a fordulóra, és mindig oda jutottam, hogy én ilyenkor tavasszal semmi mást nem kívánok reggelire, csak joghurtot és müzlit.
A variációk száma majdnem végtelen, csak joghurt kell hozzá, meg banán (én így szeretem), a többi meg ami van. A banán nagyon fontos, mert attól lesz finom kémes és édes a joghurt. Most került még bele egy kis fagyasztott meggy, attól lett szép pink színű. Ezeket összeturmixolom.
Bele müzli, amihez zabpelyhet pirítok egy serpenyőben kevés mézzel, sok dióval, szezámmaggal. Ilyen egyszerű, és tulajdonképpen lehet mellette még sok mást is enni, aki reggelire sokat tud. Nekem ez bőven elég, persze délben már nagyon éhes vagyok. :)

A többi reggelihez is jó turmixom, müzlim:
múltkori müzlis joghurt
banános kivis joghurt
banán-mandarin-joghurt turmix
almás-körtés barackjoghurt
almás-körtés turmix
És a Chili&Vaniliától lesett müzli

Huhh, ezzel a mai feladatok egyike letudva, most kicsit pihenem a tegnapi bulit. Jó lenne, ha valaki csinálna nekem most ilyet... Éhes, szomjas, álmos, brrrr... :))))

//A postot muszáj volt updatelnem, mert tegnap tényleg nagyon nem voltam még magamnál... Na jó, még ma sem... :)
(Mystery Gang forever. Már azon gondolkozok, milyen sütiket süssek nekik a villányi Borzsongásra... :)))) És Deák Billnek, ha összejön a vele tervezett interjú, akkor ő is kap sütit természetesen, bár lehet, ennek a szervezésével kicsit el vagyunk késve. Na de ki tud ellenálnni egy egyetemi rádiónak és két kedves lánynak...? :) Aztán azt hiszem, hetekig fog tartani, mire magamhoz térek... paff :) )//

Egy kis koncerthangulat és beszámoló a tegnapról

MYSTERY GANG - blog



Bocsánat, egy kis énblog, de ezt muszáj, muszáj!!! Annyira jó volt a tegnap esti buli, hogy jepp :)))). Azért nem semmi, hogy beláthattunk, sőt bemehettünk a színpad mögé, azaz az öltözőbe, no, mindenki érti remélem, és még a szent JimBeam-kólából is kaptunk. És interjút csináltunk (Pértáá, egész pontosan, én csak segítettem a felkészülésben). És örültek a sütinek, bár nem volt épp elég... De majd Villányba is viszek, mert megígértük, hogy megyünk. Igaz, hogy Péter, az énekes nem volt ott (jobbulást), de Sonny és az angol szaxofonos srác is fantasztikusak voltak, és két számot nem egyedül táncoltam, még ez a kívánságom is teljesült, és csak egyszer estem a fejemre. :) Lehet, nehéz a fejem, mindig fejre ejtenek, ha táncolok... :)))
És hívtak minket a koncert után is bulizni, de mi nem meglógtunk, és még utánunk is telefonáltak (!!!), hogy azonnal menjünk vissza. De mi nem mentünk, mert tollas bálba voltunk hivatalosak. Mert hajnalban indult haza a buszom, és még azt is mondták, hogy ne buszozzak, hanem ők hazahoznak a koncertbusszal de nem mertem volna menni azt hiszem, ennyi JB után... :))) Ezt kicsit megbántam, mert igaz, aludhattam kétésfél órát, de elég nagy tömeg volt a buszon hazafelé, és egy srác ült mellém, és megjegyezte, látja, hogy nagyon fáradt vagyok, úgyhogy ő most nem hagyna aludni engem Siófokig. És végigdumálta nekem az utat... :S
Most kicsit kész vagyok... De azért mindjárt felteszem a múltkori reggelimet a VKF IV-re, mert előre készültem, tudván, hogy ma nem reggelizek... :)))

Jajjj, jajjj, annyira, de annyira jó volt! És úúúúgy várom Villányt, remélem, tényleg megismernek még ott is... Számomra ez tényleg nagyon nagy szám, nem mintha olyan ismert sztárok lennének - pedig lehetnének igazán :) -, vagy ilyesmi, hanem AZ A ZENE!!!! :)))))))

Jajj, és a sütis posztomról volt, aki megnézte az ő oldalukat, és mondták, hogy nem értették, hogy kerül oda valaki egy gasztroblogról, mert Singer nézte a statisztikákat, és látta (bár nem vagyok biztos, hogy ez igaz-e, mert én mindent elhiszek, amit mondanak. Főleg két áfonyás pálinka és a JB-kóla után, vagy ez még előtte volt? asszem, ez még az elején...). Ja meg nem vettem a poént, hogy a sütim sós... itt kijelenteném, hogy nem szerelmes a szakács, nincs senkim, meg ilyesmi. Öt perc alatt sem esett le ott, bocs Fácán. :))) Vagy lehet, hogy igen, de jelen pillanatban az egész tegnapi estébe vagyok szerelmes... :)))))) Fantasztikus volt!!!!!!

Bocs a kergeposztért... Én ilyenkor még csak majd holnapután józanodok ki a rajongásból. :)))) Vagy akkor sem... :)

csütörtök, április 26, 2007

Zabpelyhes-csokis-mazsolás cookies koncertre :)

.
Holnap Mystery Gang koncertre megyünk Péétráával a Pécsi Egyetemi Rádió képviseletében (Pétráá a kisfőnök :) ). Interjút csinálunk (ó, így könnyen bejut az ember :))) ), és gondoltam, ha már ott lehetünk, akkor ne csak az interjúból legyen haszna a srácoknak, hanem viszek sütit (ahogy az egy jó gasztrobloggerhez méltó; de valószínű, ha nem blogolnék, akkor is vinnék, ez valahogy alap nálam, akárhova megyek, viszek sütit). Pétráá kívánsága valami száraz süti volt, így megint csináltam kókuszos cookiet, mert az nagyon jó. Meg ilyet, mert ez is nagyon jó. :) A recept a mindmegettéről van, én csak tettem hozzá csokit.

Másfél bögre lisztet beleszitáltam egy tálba, kevertem hozzá egy kiskanálnyi szódabikarbónát és másfél bögre zabpelyhet. Egy kisebb tálba beletettem egy csomag puha vajat, meg még egy kis margarint, kb háromnegyed bögrényi nagyonbarnacukrot (ennyi volt), kevés fahéjas cukrot (már nem volt külön itthon fahéj, csak bekeverve), egy csomag vaníliás cukrot, ezeket habosra kevertem ("kifehéredésig"), majd hozzá két tojást, velük szintén habosra. A liszthez kevertem még egy csomó kicsi kockára vágott étcsokit, majd hozzáöntöttem a vajas-cukros keveréket, és alaposan összedolgoztam. Zsupsz a hűtőbe, míg megcsináltam a kókuszost.
Utána kb diónyi gombócokat formáztam belőle, két kezem között szétlapítottam, kivajazott-kilisztezett tepsiben sütöttem, 3-ason, míg megbarnult.

Ők (is) fogják kapni:



És nagyon remélem, hogy akad majd pasi, aki megtáncoltat, és nem fogok végig petrezselymet árulni, mert begörcsölnek a lábaim tánctalanul... :)

Csirkemellel töltött alma

Végre élkészíthettem ezt, és tesztelhettem anyán. Mert ugye öcsém ilyesmit még véletlenül sem kóstolna meg, de gyanítom, ránézni sem nézne. Most meg anya itthon van, tanul, szombaton megint vizsgázik. Egyébként Pétráám receptje, egyszer már elkészítettem a koliban (le sem merem írni, hogy nem emlékszem, melyik kölöknek, aki épp akkor velem volt, és most ne gondolja senki, hogy sok lett volna, csak kettő, de akkor sem emlékszem. gáz... hát, ez van...), és akkor finom volt. Igaz, nem emlékszem a pontos receptre, úgy csináltam, ahogy emlékszem. Akkor mondjuk füstöltsajtot tettem a tetejére, de itt a boltban csak Karaván van, amit én nem szeretek (viszont az új karaván reklámban a Krifu szerepel :))))) Ildinkó büszke a volt szinttársára, akinek a népei Pétrááék pincéjében laknak, és biztosan még nagyobb istenként tisztelik mostantól, ha nem áztak be, bár meg kell mondani, ebben a száraz időben erre szerencsére nincs nagy esély...). Szóval az a füstölt sajt nagyon jó volt a tetején, de a trappista sem rossz azért. :)

Egy csirkemellet falatnyi darabokra kockáztam, egy kevés olajon megpirítottam. Került hozzá két marék dió, egy nagy kanál méz, só, bors, kakukkfű, majoranna, jól megpirult, majd rá egy kis doboz főzőtejszín. Közben négy almát kivájtam, és a lukba került bele a szószos csirkemell. A tetjére meg sajt. Be a sütőbe, míg a sajt megpirult. Anya rizzsel ette, én azt nem szeretem, úgyhogy magában. Vacsira is marad belőle, csak egyet tudtunk megenni egyszerre, elég laktató. És finom. És egyszerű.

szerda, április 25, 2007

Kelkáposztafőzelék

Ma ezt főztem, mert egy kelkápi volt a hűtőben, és felhívtam Anyát, mit szándékozott belőle csinálni. És megcsináltam helyette, megkérdezve, ő hogy szokta, és úgy. Ennyi. Csak még nem ért haza, pedig rég kihűlt. Még hogy az okmányirodások csak ülnek egész nap... szegény mindig túlórázik, hozzájuk mértnél kedvesebb az üfikkel, és még főiskolára is jár. És még a vacsi is elhűl, mire hazaér...

Egy fél kelkáposztát kockákra vágtam, meg két kisebb megpucolt krumplit is, bele egy fazékba, alá víz, párol. Bele só, bors, vegeta, majoranna, sok-sok köménymag, egy gerezd fokhagyma apróra vágva. A végén kevés paprikás rántás hozzá. Sült virslivel, egyedül, kint a hintában ülve ettem meg, és hagytam anyának is. :)

kedd, április 24, 2007

Szilvás joghurtos torta szülinapra - cukor helyett édesítőszerrel

A nagynénémnek vasárnap volt a szülinapja. Én természetesen elfelejtettem, az lett volna csoda, ha nem (ez van, én már beletörődtem...). De az fura, hogy Anya is, elvégre az ő nővére, de hát ennyi vizsga között ezen nem csodálkozok. Engesztelésképpen - meg ugye különben is - vinni kell valami ajándékot. És mi mást, mint sütit? :) Az utóbbi időben kiderült, hogy a Nénnya cukorbeteg (2-es típusú), így nem igazán ehet cukrosat. Ez meg nekem ajjajjj, de miután a szakdolgozatomhoz úgyis eléggé beleástam magam a cukorbetegségbe, annyira nem estem kétségbe. Gondoltam, csak lehet kapni cukorhelyettesítő édesítőszert, amivel lehet sütni-főzni is, és ez valóban nem nagy dolog ma már. A DM-ben vettem, Haas márkájú Glukonon nevű izét. Egyszerűen cukor helyett lehet használni, ugyanannyi kell belőle, mint cukorból - és mint kiderült, mellékíze sincs. Ezt használtam cukor helyett.
A sztori másik érdekessége - amiért ilyen csúnya képet tudtam csak csinálni - , hogy bringával mentem át Siófokra. Ezért aztán jobbnak láttam benne hagyni a tortaformában, hogy ne menjen annyira tönkre. Mondjuk, így is a fele teljesen összenyomódott, mert csak oldalára fektetve fért bele a Huba kosarába. (Huba a biciklim :))), ugyanis miután megvettem, első éjszakáját egy Kázmér nevű barátomnál töltötte, és hát ugye Kázmér és Huba...) Siófokig kb 20 km az út, és ugyan nagy része teljesen korrekt, de itt Földváron, lefelé a hegyről, hát... finoman szólva borzalmas az út minősége (általában ugrálósat játszanak kifele a kosárból a dolgok). És én próbáltam óvatosan, lassan lemenni a dombon, de hát... (És Anyukám csodálkozik, hogy az öcsém bringáját ma hegeszteni kellett vinnie, mert eltörött... én azon csodálkozok, hogy az enyémnek még semmi baja... Mondjuk, az öcsémnek is van baja rendesen, mert a féket tutira nem ismeri, de hát... no mindegy.) A lényeg, hogy az összetört sütit is megettük azért. :)

A recept egyébként Cookie-tól származik, csak cseresznye helyett fagyasztott szilvából, mandula helyett dióval, flinc-flancok (vanília- és mandulaaroma) nélkül, cukor helyett édesítőszerrel.

Először megcsináltam a szilvatölteléket: a fagyasztott szilvát (egészben volt, negyedbe vágtam) levével együtt egy fazékban felmelegítettem, egy kevéske vízben elkevertem két kanál keményítőt, és besűrítettem vele. Közben adtam hozzá egy kevéske édesítőszert, de épphogy csak, mert elég édes volt a szilva magában is.

A tésztához 10 dkg puha vajat habosra kevertem nem egészen egy csésze édesítőszerrel (vigyázat, porzik!), majd hozzáadtam egy doboz joghurtot és két tojást, és még kevertem kicsit. Egy másik edényben összekevertem másfél bögre lisztet, egy fél bögre réteslisztet, egy kevés sütőport, és egy kevés fahéjat. Összeöntöttem a két tál tartalmát, és jól összekevertem.

A kivajazott, kilisztezett tortaformába beletettem a tészta felét, és szépen elegyengettem. Eloszlattam rajta a szilvatöltelék felét. Tetejére került a tészta másik fele, a töltelék másik fele, és megszórtam nagy darabokban hagyott dióval.
A sütőben kb egy óra alatt sült meg, 3-4-es fokozaton.
Aztán utazott egy nagyot a kosárban egy hatalmas gyöngyvirág csokor társaságában. :)

szombat, április 21, 2007

Sürt csirkecomb némi magányos filozofálgatással

Mint a levesnél már írtam, ma csak öcsém volt itthon. Kettőnkre kellett valami olyat főzni, amit ő is megeszik - az pedig igencsak problémás. A hűtöben meg találtam csirkecombokat, meg csirkemellet is. Én a combját szeretem (igaz, az öcsém a mellét, de most én főztem, úgyhogy... :) ). Aztán Pétráával gtalkon kitaláltuk, mi legyen belőle (igazából én, ő csak helyeselt, asszem...).
A kiindulópontom az volt, hogy van egy csomó fokhagymaszerű izé, ami belenőtt az eperbe. Anya szerint fokhagyma, mert előtte az volt ott, és nem sikerült az összes girizdet kihúzni, és ami bentmaradt, az kihajtott. Már évek óta bele van nőve az eperbe, meg a fű közé is, amitől fűnyíráskor átható fokhagymaillat van. Gondoltam, esetleg ehető, és talán még finom is.
Arra számítottam, hogy a föld alatt majd olyan lesz, mint a fokhagyma, girizdekkel meg minden, de nem, csak ilyen egyenes, mint az újhagyma. El is bizonytalanodtam, hogy ehető-e, de végül annak bizonyult, mert még élünk. Szóval ez került a krumpli mellé, rá meg csiribiricomb friss kakukkfűvel.

No, azért leírom részletesebben is. Megpucoltam a krumplit, és nagyobb darabokra vágtam, meg a hagymát is, de azt hosszú csíkokban hagytam. Szedtem még egy lilahagymát is, azt háromfelé vágtam. Ezeket mind belepakoltam egy pataki tálba, amit előtte megkentem kevés kacsazsírral. Megsóztam, borsoztam, tettem rá kakukkfüvet.
A combokat alaposan megmostam, megsóztam, megborsoztam, rátettem a krumplira, és tettem rá kakukkfüvet. A tetejére kevéske kacsazsírt (jó lett volna olivaolaj, ha van itthon, de épp nincs, mert itt elég drága, úgyhogy ritkán van - de azért a kacsazsír nagyon finom dolog, szerintem...).
Ez így tetőstül ment be a sütőbe, a tető maradt rajta addíg, míg át nem sült a hús, aztán lekerült, és pirult. Igaz, pirulhatott volna még egy kicsit tovább, mondjuk kiteregethettem volna még, csak türelmetlen voltam és kíváncsi. Azért finom volt.
Ennek a fokhagymaszerű hagymának meg igazán jó az íze szerintem, és olyan fantasztikus illata volt, míg sült, hogy kár, hogy illatot nem lehet posztolni. :)

És akkor most a filózás. Az van ugyanis, hogy ugye az öcsém nem eszik velem. Meg most Anya sem, mert vizsgázott (a pszichó jól sikerült neki különben, a másik meg... hát, a büntetőjog igazán nehéz, érthető is, ha nem sikerül elsőre, de van még lehetőség, és egyelőre remény is :) ...).
Szóval én nem tudom, más hogy van vele, de én magamnak nem igazán szeretek főzni. És a saját magam által főzött ételeket egész más ízűnek érzem - azaz inkább nem tudom megmondani, milyen is valójában az ízük - mint amit más főzött. Megenni egyedül meg elég siralmas. Jó, persze az jól esik, ha látom, hogy miután én ettem, az öcsém előmerészkedik a vackából - persze szigorúan akkor, ha nincs a közelben senki, még a macska sem (23 éves! nem vagyunk mi normálisak, no) - és jóízűen megeszi, amit főztem. De azért...
Szóval, ilyeneken gondolkoztam, és arra jöttem rá, hogy én soha nem "csak úgy" főzök, hanem mindig valakinek. Hogy ki ez a valaki, abba annyira most nem mennék bele, leginkább egy elképzelt személy, akinek majd egyszer főzhetek... (vagy nem tudom) És mivel ennek a valakinek főzök, magamat főzöm bele - gondolom, sokan értik, mit mondok, nem tudom jobban megfogalmazni.
No, eddig jutottam, tudom, hogy nincs befejezve. Majd ha továbbjutottam a gondolkozásban, egyszer befejezem. Bár jobb lenne, ha nem kéne befejeznem...

(Ójeee, bocs, ilyen hatással van rám úgy látszik, ha a Balcsipart naplementekor megtelik andalgó párocskákkal, nem véve figyelembe, hogy arrafelé én szoktam futni, egyedül... asszem, áttérek az erdőre, ott csak a madarak vannak, meg a rókák...)

Ja, igen! Azt akartam még, hogy amikor ilyen finomat készítek (mert szerintem igazán fincsi lett), igazán sajnálom, hogy az az elképzelt valaki nem ehet belőle...

Első igazi húslevesem :)

.
Lehet, hogy furcsa, de tényleg nem főztem még soha húslevest. Ragulevest (vagymit, mi így mondjuk, majd egyszer csinálok, és akkor arról is írok) már igen, a kollégiumban. De ugye ott nem lehetett órákig tartó főzőcskézést rendezni. Itthon meg a hétvégi főzés Anyáé, lehet, hogy szívesen átadná, de mégsem adja soha (azt hiszem, nem igazán bízik benne, hogy nekem is menne). Ma azonban vizsgázik (büntetőjogból és pszichológiából, tessék neki szorítani nagyon!!!), úgyhogy mostanában én főzhettem. Tegnapelőtt bakonyi szeletet csináltam (nem lett túl szép, lévén azt is először készítettem, de majd ha egyszer szebbre sikerül, azt is posztolom, bár gondolom, mindenki tud... nem baj, ez egy kezdő blogja). Szóval a karajszeletek, amiből csináltam, csontosak voltak. Anya levágta a csontot (én kicsit hisztiztem, hogy én ezt nem tudom, mert azt tudni kell, hogy tartok a húsoktól, főleg a disznótól és nála is komolyabb állatoktól - a csirkével-pulykával már kezdek barátkozni...), és meghagyta, hogy akkor holnap (azaz tegnap) leves legyen belőle. És lett is. Távirányítással (azaz megmondta, mit kell csinálni, bár talán ment volna egyedül is, és különben is, a múltkori borsófőzelékes sztori óta nem tudom, mennyire higgyek neki... kicsit féltem, hogy most is átvág, de végül a leves olyan lett, amilyennek szerintem lennie kell).

Megmostam a húsos csontokat, és egy nagy fazékban, hideg vízben feltettem főni. Míg vártam, hogy felforrjon, kiszaladtam a kertbe, és szedtem egy kis petrezselymet - gyökerestül-zöldestül, és megpucoltam. Két gerezd fokhagymát is megpucoltam, meg egy vöröshagymát, meg a fagyasztóból szedtem ki pár sárgarépát (pár hete fogyott el a kertből, legalább ennyi pucolást megúsztam) és két kisebb darabka zellert. Más most nem volt, de mehetett volna bele mindenféle zöldség (gomba, karalábé stb.)
Mikor felforrt a víz, lett sok hab a leves tetején. Ezt szépen egy kis szűrővel leszedtem. Jó kis meló, elég lassan fogyott el (vagy csak én voltam ügyetlen...). Aztán szépen beledobtam a zöldségeket (a hagymának csak a felét, a petrezselyem meg zöldestül), meg ment bele még jópár szem egész feketebors, és egy kicsi szárított csilipaprika. Aztán levettem alatta a lángot kicsire, és sok-sok órán keresztül csak főtt és főtt.
Időnként megnéztem, és nagyon jó illata volt. :) Ennek örültem. Aztán rájöttem, hogy kéne bele só, meg megkóstoltam, és úgy gondoltam, nem ártana bele egy kis frissen örőlt bors sem, aztán meg Anya jött, és akkor egy kis vegeta került bele. De különben szépen lassan csak fődögélt. Sok-sok sokáig.
Aztán mikor már a csontról simán lejött a kevéske hús, akkor kész volt.
Persze, ekkor én nem voltam épp ott, mert elszaladtam futni, de Anya szerintem épp erre várt, hogy megehesse a főtt húst. Épp mire hazaértem, végzett a csontokkal, és otthagyott a levessel, hogy akkor szűrjem át. A piszkos munka mindig az enyém. :)
Át lett szűrve két kisebb fazékba, és már csak tészta kell bele, vagy lehet alaplének használni gondolom, vagy akármi.

Na és akkor ma ebédre tényleg csak tészta kellett bele, és kész is volt. Én ettem egyedül... :S
Finom lett, de egyedül nem túl jó. Öcsém, mikor mondtam neki, hogy kész az ebéd, épp a teraszon napozott, és annyit reagált, hogy eltakarta az arcát és morgott, és átfordult egyik oldaláról a másikra. Hát, ez szomorú, nem szeretek magamnak főzni... No, erről majd később, esetleg még ma. Filozofálgatok itt csak...

(Te jó ég, mennem kell zenekarra! Mikor ment el ennyire az idő??? áááá)

csütörtök, április 19, 2007

Mézes csók II.

Ez szintén a japán szállítmányba megy. Mindenképp szerettem volna még egy sütit a kacsák és a kókuszos mellé, és mivel úgyis keresem a tökéletes mézes puszedlit, hát gondoltam, akkor kipróbálok egy újabb fajtát. A múltkor egy másikat sütöttem, azóta sikerült szalagárét beszerezni, úgyhogy ez most azzal készült. Nagyon nagy adag, egy kiló lisztből van - még egy tepsinyi lett, csak az nem fért már a képre. Persze, anyának van igaza, aki a kész sütikre ránézve azt monda, nem is sok. Nos, ha rajtam múlik, valóban gyorsan elfogy (auuu... a tegnapi sütit is majdnem egyedül ettem meg mind...)
Egyébként nem rossz süti, de nem ez az általam elképzelt eszményi mézes puszedli. Ilyet nem biztos, hogy sütök még egyszer, mert bár finom, de nagyon melós. Bár az is lehet, hogy csak rossz napom van ma, és nem annyira volt kedvem pepecselni.

A recept egyébként a Lajos- Hemző Sütemény és torta könyvéből van.
Tegnap készítettem el a tésztát, egy napot pihent. 200 gr mézet 250 gr cukorral és egy deci vízzel összemelegítettem. Míg a méz hűlt, kimértem egy nagy tálba egy kiló lisztet, tettem hozzá egy sütőport, sok fahéjat, gyömbért, reszelt citromhéjat, 30 gr vajat, ezt jól összemorzsoltam. Másfél deci tejbe beletettem egy csomag szalagárét, ami felfutott (Ae még hogy! Ezelőtt soha nem használtam szalagárét, és igencsak meglepődtem. A recept két deci tejet írt, de csak másfél volt már itthon, és egy bögrébe tettem. Gyorsan alá kellett tennem egy tálat, mert egészen kifutott belőle :) És ráadásul milyen büdös! Ki kellett szellőztetnem a fejem, mert eléggé megfájdult tőle. Viszont a tészta olyan könnyű lett, hogy megérte.), aztán ezt a szalagárés tejet és három tojássárgáját is hozzáadtam a tésztához, meg az időközben kézmelegre hűlt mézet, és jól összedolgoztam. Ezután pihent egy napot.

Ma szépen átgyúrtam a tésztát, fél centisre nyújtottam, és kis pogácsaszaggatóval kis köröket szúrtam belőle, előmelegített sütőben, kivajazott-kilisztezett tepsiben, alacsony lángon sütöttem. Annyi idő alatt sült meg, míg a következő tepsi megtelt.

A meghűlt mézeseket mázzal vontam be. Ehhez két tojásfehérjét habbá vertem, majd hozzákevertem egy csomó fajéhat és kakaóport, és még rengetegebbnyi porcukrot. A végén egy kevés citromlét. Majd, mivel láttam, hogy így ez kevés lesz, külön tálban kemény habbá vertem egy tojásfehérjét, és óvatosan beleforgattam a mázba. Így már elégnek tűnt, és épp elégnek is bizonyult.
Jól belemásztam a mázba, ahogy először egyesével, majd hatékonyabb módszerrel négyesével szépen bevontam őket (kb a fejem búbjáig mázasnak éreztem magam :) ). Aztán a napon száradtak a teraszon - míg odasütött a nap. :)

Egyelőre meguntam a sütögetést, egy napig tuti nem fog eszembe jutni, hogy sütizzek.

szerda, április 18, 2007

Tojásfehérje-fogyasztós diós süti elrontva

Khhmmm, ez lett az előbbi, olvasztottvajnélküli sütiből. Tulajdonképpen finom nagyon. :) Csak nem ilyennek kéne lennie. De hát ha már ez van...

A múltkori sütibe is csak két tojás sárgája kellett, a maiba (egy újabb fajta mézes csók tésztáját állítottam össze, holnap fogom megsütni - szintén a japán szállítmányba :) ) meg három, így maradt 5 tojásfehérjém. A Sütemény és torta könyvben találtam ezt a tojásfehérje felhasználó receptet, gondoltam, ne vesszenek kárba...
Aztán a dolog nem úgy alakult. Először is elkezdtem egy pici csipet sóval szép kemény habot verni a tojásfehérjékből. Kézzel, mert én olyan menő vagyok. Hahaha... :D Talán 3 perc kellett volna, hogy jó is legyen, mert már fejre tudtam állítani a tálat, hogy ne folyjon ki, de annyira még nem volt tökéletes, hogy hozzákeverjek mindenfélét. A bourbon vaníliás cukrot hozzákeverve már láttam, hogy ez nem lesz oké, mert kezdett összeesni a habom. Azért beletettem egy citrom reszelt héját és egy maréknyi darált diót, és elkezdtem hozzáadni a lisztet és a porcukrot is. Egy darabig, úgyhogy fogalmam sincs, mennyi ment bele, mert egy idő után olyan mérges lettem, hogy ez így nem jó, kész, vége, összeesett a habom, nem lesz ebből semmi, inkább nem teszek hozzá többet, mert annyira se lesz belőle semmi, mint lehetne, ha most abbahagyom. Így aztán beleöntöttem a kivajazott-kilisztezett őzgerinc formába, és az előmelegített sütőbe tettem 2-es fokozatra.
Ekkor kezdtem pakolni, és észrevenni a kimaradt vajat...

Kicsit reménykedtem még, és szerencsére tényleg nem lett ehetetlen. Nagy hála a citromfánknak, mert az isteni, friss citromhéj megmentette. Különben kicsit gumicukorszerű lett (ruganyos, vagyhogy mondjam :) ), de én azt szeretem, és a nagy igazság, hogy a harmadát már fel is faltam. Ha így folytatom, mire anyukám hazaér, nem marad belőle semmi. És ma becsomagoltam az eddig japánba szánt sütik maradékát is, mert rohamosan fogytak. Ejjhhh... gurulni szeretnék le a dombról bele a Balcsiba, mire jön a nyár, úgy tűnik... :)))

Fenébe! :D

Az előbb tettem be a sütit a sütőbe, pakolok össze, hogy elmosogassak, hát nem KIMARADT AZ OLVASZTOTT VAJ!!!
ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ
Mondjuk olyan fura volt a tészta, csodálkoztam is, hogy valami nem stimmel...
Most már mindegy, azért kíváncsi vagyok, mi lesz a vége. Talán meg tudom még menteni valahogy...

kedd, április 17, 2007

Csalánleves - ilyet biztos nem főzök többet... :D

.
Már nagyon régóta tervezem, hogy csalánlevest főzzek. Mintegy bosszúként a sok csípésért. :) Meg persze azért is, mert nagyon egészséges. A csalánteát pl szeretem, méregtelenítő hatása van, meg mindenféle jó.
Mindenhol kerestem recepteket, elolvastam őket, és végül magamtól csináltam ezt.

A legbonyolultabb a csalánszedés és tisztítás volt. Kesztyűben (bal kezes, mert olyat találtam csak a pincében :) ) kimentem szembe az erdőszélre, meg a kertbe, ahol bosszantóan nő a csalán. A szép, friss hajtásokat összeszedegettem, egy nagy tálnyit.
Megmosni nehezebb volt, mert féltem puszta kézzel hozzáérni, a kerti kesztyűvel meg már mégsem nyúlkálok a mosogatóban. Olvastam valahol, hogy forró vízzel kell leforrázni, és akkor nem csíp tovább. Egy darabig a csapból folyó vízzel próbálkoztam, de miután pár csípást szereztem az ujjaimra, úgy gondoltam, ez nem elég. Úgyhogy elő a vízforralót, és igazi forró vízzel támadtam. Hatásosan. :)
Majd a félig már megfőtt csalánok leveleit leszedegettem, a szárakat kidobtam. Eléggé megpuhultak már, hogy lehessen tudmixolni, úgyhogy irány a turmixgép. Közben egy kanálnyi kacsazsíron (gondoltam, legyen valami egészségtelenebb is benne :) ) megpirítottam pár szem apróra vágott fokhagymagerezdet. Erre rápakoltam a turmixolt csalánlevelet, és felöntöttem az utolsó forrázás után maradt vízzel (3x leforráztam, és úgy gondoltam, tisztának már teljesen tiszta, és végül is csalánteáról van szó, nehogy már az értékes tápanyagok elvesszenek...). Beledobtam egy húsleveskockát, meg kóstolás után még vegetát, meg borsot őröltem rá. Aztán hagytam főni, bár nem volt túl bizalomgerjesztő.
Gondolkoztam, mivel lehetne ehetővé tenni. Egy kis tányérba mertem ki belőle, és kevertem hozzá natúr joghurtot - a savanykás íz jót tett neki, gondoltam, mehet az egészbe. Persze, az a kb másfél deci, ami volt még a doboz alján, kevés volt. Így került még bele kaukázusi kefír, de azt sajnáltam, úgyhogy nem túl sok. Aztán a tányérban reszeltem rá sajtot, gondoltam, jobb lesz tőle.
Hát nem...
Úgy fél tányérnyit tudtam megenni, hogy ha már dolgoztam vele, mégsem kéne kidobni. Gyanús, hogy nem tartom magam sokáig ehhez az elvhez...

DE! Elmondhatom, hogy főztem már csalánt. Erre sem fogok vágyni a továbbiakban.
A következő próbálkozás a csiga lesz, komolyan. Majd ha kicsit megszaporodnak itt az erdőszélen. :)

Kókusz cookie - irány Japán

.
Japánba küldhető sütiprojekt második próbálkozása. A receptet még régen szedtem a netről, mikor cookie süthetnékem volt, bár még azt sem tudtam a cookieról, hogy eszik-e vagy isszák, csak azt, hogy szárazsüti, és én meg azt szeretem, és nekem kell olyan. Na jó, tudtam, hogy eszik. :) Most visszakerestem, hogy hol találhattam, talán itt, mert ugyanez a recept van kinyomtatva nekem. :)

Egy tálba beleszitáltam egy bögre lisztet, beleöntöttem egy csomag kókuszreszeléket, egy bögre finomított barnacukrot, egy kis sütőport, beleütöttem egy tojást, hozzádobtam egy kocka vajat, és jól összedolgoztam. Kivajazott-kilisztezett tepsibe raktam a kis, kókuszreszelékbe hömpölygetett tésztagolyócskákat, és a tetejükre anya isteni, jó savanyú meggy-ribizli lekvárjából tettem kicsikét. 3-4-es gáz fokozaton olyan 10-15 perc közötti ideig sütöttem, míg szép arany színük nem lett.

Ez a süti is esélyes, hogy elfogy, mire a csomagot összeállítom... mondjuk nekem kicsit édes, de azért nem rossz. :) Ha elfogyna, pillanatok alatt lehet utángyártani.
Virágok közé ültettem, mert tavasz van, vagy nyár?! :D

vasárnap, április 15, 2007

Újra! - kacsákok

A múltkor megsütöttem már Ana kacsáit, de a barnacukor miatt nem lettek tökéletesek. így mindenképpen meg kellett próbálni megint - direkt vettem finomított nádcukrot is.
Most jobban sikerültek, bár lehetnének szebbek is. Szerencsére amilyen finomak, biztos vagyok benne, hogy - csakis a gyakorlás kedvéért - gyakran fogok ilyen sütit sütni. :)

A mostaniaknak egy része elrepül Japánba, másik részük csak a pécsi uszodáig megy, ők vízihokizni fognak holnap. :)

Újra! - borsófőzelék fasírttal

Egyszer már írtam a borsófőzelékről, de akkor nem sikerült tökéletesre. Különben a leggyakoribb keresőszó, amivel a blogomra találnak, a borsófőzelék. Ezen mindig jót mosolygok, mert azt hinném, hogy borsófőzeléket aztán mindenki tud csinálni. Úgy látszik, mégsem, és azok számára, akiknek nem menne, itt egy javított változat.
Még régen, mikor a koliban először főztem borsófőzeléket, anyától kérdeztem a receptet. Azóta aszerint csináltam - a múltkori is úgy készült. Erre ma kiderült, hogy anya nem az igazat mondta. Ennek valószínűleg én vagyok az oka, mert rosszkor zaklattam a munkahelyén, és lerázott egy körül-belül recepttel. Még jó, hogy ma kiderült a turpisság...

A különbség különben csak annyi, hogy nincs benne fokhagyma, és nem tejfölben, hanem tejben keverem el hozzá a lisztet.

A fasírtot azonban most is elrontottam. Úgy látszik, ezt még gyakorolnom kell.
Szintén majdnem úgy, mint múltkor, csak a hagyma előre megpárolva, és nincs benne paprika. Viszont a kutya fülit, megint kevés benne a só... :S

És most jön a nagyon vicces sztori: sütőben akartam megsütni, ezért aztán fogtam egy őzgerinc formát, kivajaztam, kimorzsáztam, beletettem. Jön anya: hát te mit csinálsz? Mondom, megsütöm. De miért ebben?
Kiderült, hogy én valamiért azt hittem, hogy ha a fasírt hosszúkás, akkor az őzgerinc formában van sütve. :) Hát nem, hanem csak megforvázva a tepsiben. Ezt még leírni is ciki, nem? :D
Úgyhogy nem jött ki a formából - kanalazós fasírt; ráadásul kicsit túlsült; ráadásul sótlan.

Egyetlen szerencsém, hogy nagyon éhesek voltunk, úgyhogy nem annyira számított, hogy nem lett finom - meg a főzelék szerencsére igazán jól sikerült.

szombat, április 14, 2007

Diós-baracklekváros villám-muffin

.
Az öcsém hazaesett kettő körül, és bejelentette, hogy megy is vissza nemsokára. Persze, anya nem engedi kaja nélkül. És anyának most tanulnia kell, mert kezdődnek a vizsgái (levelezős fősuli :) ), szóval süssek gyorsan valami sütit. Nade háromra zenekari próbára kell mennem, és addig még feliratozni, összekészíteni a nyálmintavevős fiolákat, amit még ki kell osztanom, a szakgodavizsgálat folytatásaként a zenekaros kontrollcsoportomnak. Szóval nem érek rá. De ha már annyira muszáj, egy muffint csak összedobok max negyed óra alatt, és míg sül, végzek a feliratozással, és mikor indulok, kiszedem a sütőből.
Persze, a kérdés, hogy mi is legyen benne. Én soha nem sütök már muffint recept alapján, csak gondolomformán. Ma így alakult:

Egy bögre réteslisztet, egy bögre sima lisztet, egy kis szódabikarbónát és egy kis sütőport összekevertem háromnegyed bögre darált dióval, tettem hozzá egy kevés fahéjat.
Egy kisebb tálba beleütöttem egy tojást, belekanalaztam kb másfél-két deci natúr joghurtot, egy kanál baracklekvárt, öntöttem hozzá kb fél bögre olajat, egy bögre cukrot, és villámgyosran gépi habverővel összekevertem. Aztán hozzöntöttem a lisztes keverékhez, és jó alaposan összekevertem egy kanállal. Egy kanálnyi tésztát tettem egy muffinpapírba, rá egy nagy kiskanálnyi baracklekvárt, és egy másik kanálnyi tésztával betakartam, mehet a sütőformába. Zsupsz a sütőbe (, előmelegített, gáz, 3as fokozat).
Jól elfelejtettem, és jó fél óra múlva vettem ki (pontosabban épp anyának is akkor jutott eszébe, és ő, mert én ekkor már teljes menetfelszerelésben rohantam zenekarra, csak gyanús volt az illat, hogy valamit elfelejtettem). Konstatáltam, hogy utolsó pillanatban lett kivéve, és már el is tűztem.

Mikor hazaértem, csak reméltem, hogy öcsém még nem vitte el mindet. Persze, híre-hamva sincs, ezért siettem úgy a sütéssel (és bénáztam a fiolákkal a próba szünetében, mert nem tudtam rendesen összerakni őket itthon)...
Egyetlen dolog kárpótol: a muffin várakozáson felüli lett! Nem volt annyi időm, hogy addig keverjem a nedves hozzávalókat, míg a cukor elolvad, így a süti tetején megmaradtak a cukorkristályok, és finom ropogós, belül meg puha a lekvártól. Ahhoz képest, hogy csak úgy összedobtam, egyáltalán nem rossz... :)

péntek, április 13, 2007

Spagetti carbonara


Még egyszer régen a koliban készítettem spagetti carbonarat, és teljesen oda voltam érte. De hát itthon ilyesmit nem nagyon lehet, mert az öcsém nem eszi meg. Viszont ma nem jött haza, én meg nagyon éhes voltam, mert biciklivel mentem be Siófokra meg vissza, és jól elfáradtam. Az gyanús lehetett volna, hogy anya nem éhes, azaz bármit főzök, az nem fog ízleni, de ez nem számít, mert engem most is meggyőzött ez a kaja...

Feltettem forrni a vizet, majd megfőztem a spagettit. Míg főtt, elkészült a mártás: A húsvéti maradék két szelet főtt sonkát csíkokra vágtam és megpirítottam. Egy tálkában összekevertem két tojássárgáját, két deci tejszínt, egy kevés tubusos boci sajtot (jólvan, ez nem autentikus, de különben soha nem fogy el a sajt), meg reszelt trappistát (parmezán? ha lehetne is kapni errefelé, akkor is iszonyú drága), meg borsot őröltem bele, és jól összekutyultam az egészet. Mikor a tészta megfőtt, lecsepegtettem, és hozzákevertem a sonkát és a tejszínes szószt. A forró tészta megfőzi a tojássárgáját, nem kell külön főzni vele, rögtön lehet enni.
Kicsit híg lett a mártás rajta, talán két személyre kevesebb is elég lett volna, meg az is lehet, hogy éhségemben nem voltam elég türelmes a tésztacsepegtetésnél. Persze, két személyre nehéz főzni, több is lett, mint amennyit megettünk volna, de hát nem tudtam otthagyni... :D

Müzlis joghurt - vissza az életbe, avagy túl a szakdolgozaton


Tegnap három nap nemalvás után leadtam végre a szakdogát. Ez bosszantó, mert így már biztos nem menekülök meg a felnövéstől. Kéne egy pszichológusi állás, nem tud valaki???
Én még életemben ennyit semmivel nem szenvedtem, mint ezzel a hülye szakdogával. Pontosan a szakdoga megírásához nekiállással. Dehát semmi gond, éljen az önsorsrontás, biztos azért csinálom, mert ettől érzem jól magam. Egy pszichológus mindent megmagyaráz.
Különben a téma izgalmas volt, és nagyon érdekes eredmények jöttek ki. Szerintem mondjuk gyanús, hogy minden hipotézisem beigazolódott, nem szokott a statisztika ilyen szép eredményeket adni - lehet, hogy valamit elrontottunk? No, nem érdekes, leadtam, túl vagyok rajta, kész, vége. :))))

Csodálkoztam volna, ha nem fejfájással ébredek, meg összeálmodtam mindent, pl. kiesett az egyik fogam. De ez nem érdekes. Úgy gondoltam, megérdemlek valami energiafeltöltős reggelit, mert egy csomó mindent terveztem mára (bár ha ilyen lustálkodással - értsd: gasztroblogok frissítéseinek követése - folytatom, akkor semmi nem lesz belőle) .

Egy banánt összeturmixoltam egy doboz barackos-müzlis aktiviával, megpirítottam egy fél marék müzlit, beleszórtam a joghurtba, kicsit díszítettem, mert megérdemlem, és kiültem a teraszra egy bögre szicíliai citrom teával, amit tegnap vettem magamnak jutalomként.
Persze jött a Frici is reggelit kérni, majd elégedetten napoztunk, ő mosakodva, én az új szakácskönyvemet olvasgatva, amit szintén jutalomként vettem.



vasárnap, április 08, 2007

Havazik...

De legalábbis hógolyók repkednek, ez valami húsvéti csoda így a globális felmelegedés idején... :)))

A helyzet az, hogy én most csak tojást festettem. Ha nem kéne tanulnom, akkor sütöttem volna valamilyen sütit.
Nálunk nincs különösebb hagyomány a húsvéti ételeket illetően - kivéve a szokásos sonka-sajt-hagyma reggelire. Kalácsot sem szoktunk enni, nem tudom, miért. Egyszer húsvétkor üdülni voltunk (apukám GOV-os, később MOL-os volt, és évente egy hét ingyen üdülés járt a csládnak - mi kétévente mentünk két hétre, nagyokat kirándultunk), és a szállodában kalácsot adtak a tojáshoz-sonkához. Hát, be kell valljam, szerintem borzasztó volt, és nagyon hiányzott a friss fehér kenyér. Persze ez azt hiszem, szokás kérdése... És nem elég ez, következő évben a locsolók is elpártoltak tőlem, azt hitték, én is olyan nem beengedős lány lettem, pedig... Szóval nem volt jó ötlet húsvétra időzíteni a "nyaralást", másrészről viszont a nagy túráinkhoz ideális idő volt, szemben a téllel, mikor félméteres hóban mentünk Mátrát hódítani. :) Na jó, akkor meg síelni lehetett, viszont az iskolai sítáborról maradtam le. Hát, egy kamasznak soha semmi nem elég jó. :D
Egyébként Anyukám tegnap megfőzte a füstöltsonkát, és a főzőlében bablevest készített. Hozzá meg paraszt krumplispogácsát, amit imádok, és nekem az az igazi krumplispogi, nem is a kelt-hajtogatott-extra csodák. :) Majd legközelebb én csinálom, és akkor felteszem. Nem egy igazi ünnepi húsvéti menü, azt hiszem, de finom, meg költséghatékony is. :)
Hogy ma mi lesz a menü, azt nem tudom. Nálunk ez érdekes, mert hárman vagyunk - Anya, öcsém, én - ráadásul öcsém nem igazán hajlandó velünk enni. Mindig megvárja, míg kihűl a kaja, és akkor jön enni, mikor mi már rég otthagytuk az asztalt. Így érthető, ha Anya nem olyan motivált ünnepi ételeket főzni - kettőnknek?!
Én meg egyelőre csak álmodozom arról, mit főznék, ha rajtam múlna. Azt hiszem, kicsit későn növünk mi fel az öcsémmel, már rég a saját lábunkon kéne állni, aztán még mindig csak a szakdogával szenvedek, ő meg...
Jajj... mérnemlehetgyereknekmaradni, mérnem????

A hólabdát meg továbbdobom Klárinak!

szombat, április 07, 2007

Tojásfestés


Kellemes Húsvéti Ünnepeket Mindenkinek!





Már gyerekkoromban is nagyon szerettem a Húsvétot. Sőt az összes lány ismerősömmel ellentétben a locsolást is. Hétfőn egész nap a nappaliablakban lógtam, és vártam, ki jön. Amint megláttam közeledni valakit, rögtön rohantam anyához, hogy gyere-gyere, mert jönnek! Persze neki elege volt az egészből. Az öcsémet pedig mindig irigyeltem, mert ő ment locsolni. És már óvodás korában hetekkel Húsvét előtt verseket tanult apával, és nagyon hosszúakat, és többet is, és mindig nagyon szerették mindenhol, és rengeteg tojást összegyűjtött (több tarisznyányit, időnként hazajött "üríteni"). Az én tojásaim pedig mindig csak fogytak.
Apa nagyon szeretett tojást festeni, és ilyenkor mindig kisebb harc volt közte és anya között. Mert ugye nem elég csak simán megfesteni azt a tojást, hanem írókával! Méhész ismerőseitől mindig szerzett viaszt. És írókát gyártott, minden évben új technológiájút - és persze soha nem sikerült. De nem adta fel. Egész addig, míg egyszer a viasz rá nem borult a tűzhelyre - az egyik láng azóta is használhatatlan. Akkor anya végleg kitiltotta apát Húsvét idején a konyhából. És mellette a viaszt is.
Persze valakinek tovább kellett vinnie a hagyományt, és a fiatalabb generáció igyekezzen tanulni az ősök hibáiból, ugye... Így csinálok én minden évben leveles-virágos-harisnyás, hagymahéjjal festett tojást. Mivel minimális koszt csinálok a konyhában, nincs viasz, és sikerül is - hol jobban, hol kevésbé - , ez a módszer maradhatott:

Először egy nagy lábasban vizet kell forralni, és beletenni annyi vöröshagyma héjat, amennyi csak van. Én bele szoktam tenni pár hagymát is nagyobb darabokra vágva, ahogy fő, ez is színt enged. Meg beledobtam néhány apró, a tél folyamán összeaszalódott lilahagymát is, de az a gyanúm, hogy a lilahagyma nem fog...


Míg a víz felforr, és a hagyma kellőképpen megfesti (kb fél óra, de nyugodtan lehet több is), kiszaladok a kertbe, erdőszélre, szomszéd üres telekre apró virágokat és mintés leveleket szedni. Van olyan, ami nagyon gyorsan hervad, ezeket kell először felhasználni, de úgyis többször ki kell rohangálni újabbért, mert elfogy, és valahogy a konyhában nem az a levél tűnik épp megfelelőnek, ami kint még annak látszott. Ez egy ilyen ki-be rohangálós módszer, hiába.
Mielőtt elfelejteném: a tojásokat alaposan meg kell mosni. De nem ecettel, mert az leszedi a tojás valamilyen felső rétegét, vagy nem tudom, és anélkül a hagymahéj nem fogja be. Azt hiszem, legalábbis amikor először csináltam ilyen tojásokat, akkor ecettel lemostam őket, és mind fehér maradt.


A még vizes tojásokra kell szépen rátenni a leveleket és virágokat. Azért jó, hogy vizesek, mert így ráragadnak, és nem csúszkálnak el, ahogy a harisnyával leszorítom őket. A titok itt az, hogy nagyon szorosan kell rátenni a harisnyát. Ehhez a két kezemmel jól kifeszítem, és óvatosan rászorítom a tojásra. Majd egy gyors mozdulattal megtekerem a növényekkel ellentétes oldalon a harisnyát, és egy darab cérnával jó erősen megkötözöm. A cérna egyik vége a számban, másik a jobb kezemben, balban a tojás - így könnyen és egyedül végig lehet csinálni az egész műveletet.



Ha kész van egy adagnyi tojás, akkor mehet bele a festőlébe, kb. 20 perc alatt bőven megfő, és remélhetőleg a hagyma színt is ad neki. Ez mindig nagyon izgalmas. És vannak olyan virágok és levelek, amik szintén megfogják a tojáshéjat, kis gyakorlás után megtanulja az ember, melyek ezek (a télizöld meténgnek a szirmai is és a levelei is fognak, ha szerencsénk van, nagyon szép lesz a tojás).
Amikor megföttek a tojások, ki kell bontani a harisnyából. Ezt nagyon gyorsan kell csinálni, mert fontos, hogy a növényeket minél előbb teljesen eltávolítsuk a tojáshéjról, különben "ráégnek" a még forró, de száraz tojásra, és az csúnya. Én vizes szivaccsal gyorsan áttörlöm a tojásokat, miután leszedtem róluk a harisnyát.
A kész tojásokat szalonnahéjjal bedörzsölöm, hogy szépen csillogjanak.
Az egész nem túl bonyolult különben, kis gyakorlattal másfél óra alatt kész van 20 tojás mosogatással, rendrakással együtt. :)

Idén nagyon nem vagyok megelégedve a tojásaimmal, ennél sokkal szebbek szoktak lenni. Sajnos azt, hogy mennyire fogja meg a tojást a hagyma, nem igazán lehet befolyásolni, mert a tojáshéj minőségétől függ. És ez sajnos előre nem látszik rajta. Van olyan év, mikor az alapból barnább tojásokat fogja meg szebben, és van, amikor a fehérebbeket. Sajnos, még nincs biztos receptem, hogy melyik a megfelelő tojás. Lehet, hogy pár év múlva már messziről megismerem majd a jól festődő tojásokat... :)

Azért hétfőn jöhetnek a locsolók - bár nem nagyon szoktak mostanéban. :( Valahogy már nem divat. Pedig felsős koromban egyik évben 27 locsolóm volt, és nagyon-nagyon büszke voltam. Aztán a következő évben nem voltunk itthon húsvétkor, és azóta csak egy-két locsoló jön. De nekik azért mindig nagyon örülök. :)





csütörtök, április 05, 2007

Sóska

Tavasz van: :)



Imádom a sóskát. Gyerekkoromban alig vártuk, hogy lehessen "legelni". A legjobb kint a kertben enni a finom friss leveleket (megmosni?! ugyan! amelyik földes, azt nem szedjük le). És ez a sóskafőzelék az elsők között volt, amit megtanultam elkészíteni.

Először is szedni kell hozzá egy nagy tál sóskát, majd alaposan megmosni, leszedni a szárát, és centis csíkokra vágni (ez elég pepecs meló, de megéri). Egy nagy lábasban egy kis vajon addig kell párolni, míg össze nem esik. Ekkor két-három kanál cukrot kell belekeverni, meg két-három kanál lisztet, ügyelve, nehogy csomós legyen (ízlés szerint egyébként, én folyamatosan szoktam kóstolgatni). Aztán kb. két-három deci tejet kell hozzáönteni, és rögtön kész is:


Nem azért szeretem, mert szép. :)

hétfő, április 02, 2007

Vadkacsák...



Anánál láttam meg tegnap ezeket a kacsákat. Éppen olyan süteményt kerestem, ami kibírna egy csomagutat Japánig, és ezek még ráadásul húsvétiak is, meg aranyosak. Így ma meg is sütöttem. Ana receptjében barnacukor van, és én azt is tettem bele. Rengetegféle barnacukrot lehet kapni, és azt hiszem, az én kacsáimnak épp az lett a bajuk, hogy "igazi" barnacukrot tettem bele, azt a ragadós-büdös fajtát. A linzertésztához pedig a kristálycukor jobb, mert ez a barnacukor még gyúrás közben elolvadt - hiába siettem a vaj nagyon gyors eldolgozásával és a nyers tészta hűtőbe dugásával... Meg ez a fajta barnacukor nagyon barna. Így aztán a kacsáim kicsit szétfolytak, és vadkacsaszínűek lettek. Az íze így is finom, de holnap muszáj lesz kipróbálnom sima kristálycukorral is...

24 dkg lisztet egy teáskanál sütőporral és egy teáskanál fahéjjal egy tálba szitáltam, majd hozzáadtam kb 18 dkg barnacukrot (már ezzel megszenvedtem, mert ez a fajta cukor ragacsos, és nagyon nehéz volt egyenletesen elkeverni a liszttel - inkább olyan receptekhez jó talán, amiben mondjuk tojással kell habosra keverni, úgy még nem volt gondom vele). Hozzáütöttem egy tojást és 10 dkg vajjal és 8 dkg margarinnal gyorsan eldolgoztam, és betettem pár órára a hűtőbe.

Később a tésztát kétfelé osztottam, míg az egyik felével dolgoztam, a másik felét visszatettem a hűtőbe. A másik felét hosszú rúddá sodortam, olyan 4 cm vastagra. Másfél centis korongokra vágtam, és a korongokból fél cm vastag rudacskákat sodortam. Feltekertem, majd a másik végén ellentétesen tekerve kialakítottam a fejét. Csőrnek tökmag, szemnek mazsola, farkinca megformázva. Kicsit ellapítva tettem a kivajazott, kilisztezett tepsibe. 3-ason sütöttem kb 10 percig.