Itt vagyok!
:)
Kb. két hete gondolkozok azon, hogy újra írni kéne a blogomat. Eddig csak valahol nagyon a gondolataim mélyén hiányzott, mert olyan sok új dolog történt velem, hogy az élmények feldolgozása mellett nem maradt kapacitás a blogocskámra.
De most már kezdem úgy érezni, hogy én vagyok a főnök és nem az események. Persze kell még idő, míg teljesen belejövök mindenbe, de azért már alakul.
És jól esett, hogy vannak, akik hiányoltak. :)
Kicsit mesélek, mi történt velem, mert biztos vagyok benne, hogy a változások és az azokból levont tapasztalataim a konyhai életemre is hatással vannak. :))) Azaz: ahogy az életem komolyodik, talán úgy komolyodik a főztöm is...
Már jó rég írtam az utolsó posztot, azóta nagyon-nagyon sok minden történt.
Van ugye az állásom. Azaz az állásaim, mert közben a tavalyi tanítást is folytatom, de az nem új, csak nem volt biztos, hogy beindul. A tanításba már nagyon belejöttem és változatlanul élvezem. :)
A családsegítősösdibe-iskolapszichológusosdiba is kezdek belejönni. Lassan betáblázódok, mégsem fáradok már el annyira, mint kezdetben. Arra jöttem rá, hogy a legfárasztóbb számomra az új helyzet, amiben nem mozgok ismerősen. Ahogy lassan megszokottá válik, úgy marad egyre több energiám.
Aztán ugye itt a MöCö. Aki miatt minden pénteken este munka után buszra ülök, 10-re itt vagyok Pécsen, és kedd hajnalban megyek haza. Végülis a félállás miatt egész sokat együtt tudunk lenni, és ez nagyon jó.
Csak sajnos eddig olyan fáradtam estem ide, hogy szó szerint fél napot végigbőgtem - vagy ok nélkül a nyakába borultam, és brü-hü-hűűűű, vagy összevesztünk valami hülyeségen és azért. Szerencsére mindig kibékülünk, és ráfogjuk a fáradtságomra. Fél nap után happy minden.
Azért megsúgom, hogy nem minden veszekedés írható pusztán a fáradtság számlájára, és ezt csak azért írom le, mert nagy hatásal volt arra, hogy nem írtam a blogot - és valószínűleg a továbbiakra is hatással lesz.
Ugyanis MöCö egy hihetetlen alak, eddig teljes "panelnomád" módra élt: pocsék készkajákat vett, vagy még azokat sem, csipszet, legolcsóbb szalámit, legolcsóbb szeletelt kenyeret, túlédesített péksüteményeket, tartósítószerrel és ízfokozókkal telenyomott vackokat. És én most ezekkel küzdök. Kb. kéthetente (így pl. tegnap is) megkapom, hogy ő nem igényli, hogy én ennyit főzőcskézzek, neki teljesen jók a por cuccok, amit pl. a húga főzött (por sajtmártás). Mire én: hogy hát én is főztem neki olyat, csak friss, egészséges, természetes alapanyagokból. Azt mondja, igen, végül is nem volt rossz, de hát hogy a por olcsóbb, gyorsabb stb. stb. Mire én újra, hogy amit én főztem jobb, mert nincsenek benne adalékanyagok, friss, és ráadásul mindkettőt ugyanannyi ideig tart elkészíteni (míg a tészta megfő) és nagyjából ugyanannyiba is kerül. Ezt a vitát ugyanezekkel a mondatokkal folytatjuk kb fél-háromnegyed óráig (ragaszkodik a saját véleményéhez, mint minden férfi...), míg aztán bőgésbe nem torkollik. Túl nagy az ellenfél, nem tudok mit kezdeni olyasvalakivel, aki soha minőségi dolgot nem evett (de legalábbis nagyon régen). Hozzászokott a sz*rhoz, már bocsánat.
Ez még csak hagyján lenne, de aggódok az egészségéért is. Ez is még oké, mert azt mondja, őt nem érdekli, jól akarja érezni magát és kész. Úgysem akar 100 évig élni, elég neki 40 is. Rossz ezt hallani, de kikezdhetetlen érv.
De ami valójában fáj azokban a mondatokban, amiket a fejemhez vág, hogy megkérdőjelezi mindazt, ami én vagyok. Engem. A létemet. És ez nekem nagyon fáj (annál is inkább, mert anyukám ugyanezt csinálja, csak pepitában: nem érti, mi a jó a főzésben, és hogy én miért foglalkozok ilyen felesleges dolgokkal, amikor sok más fontosabb dolgom lenne - haha! mi a fene? csak azért, mert neki nyűg a főzés és minden, ami a háztartáshoz tartozik, semmi hobbija nincs, nekem miért ne lehetne, én miért ne élvezhetném???).
A sütés-főzés szeretete az én választásom, az egyik legfontosabb dolog az életemben. Ha nagyon ki vagyok borulva, ha elegem van az egész világból, bevonulok a konyhába, sütök egy sütit, vagy akármit csinálok, szépen kisimulnak az idegeim, megnyugszok. Legalább arra a rövid időre. Ilyenkor a legteljesebb mértékig ott vagyok a jelenben, ÉN VAGYOK. És ez az érzés - pszichológusként tudom - az ember legfontosabb érzése. Emellett csak egy fontosabb van, hogy azt érezzem, szeretnek. Ha viszont a választásomat (jelen esetben a főzés szeretete) elutasítják, valójában engem utasítanak el, az én létjogosultságomat kérdőjelezik meg (ezt a párkapcsolataimra vetítve anyukám már egyszer megértette, de mégsem képes elfogadni a mostani választásomat sem). Nagyon fájdalmas érzés...
Hát így vagyok, de nem adom fel!
Különben a nyelvvizsgám sikerült (méghozzá nagyon jól).
Meglett a diplomám. (Az egyetem bürokráciája persze még utoljára egyszer keresztbetett: az új nyelvvizsgámat beírattam az indexbe, és ott derült ki, hogy a régi, érettségivel megszerzett német felsőfokúmról az egyetem nem tud. Persze, az alapján vettek fel, arra kaptam plusz pontokat, de ez nekik nem számít, hozzam be az érettségit. Ez nem lett volna baj, ha nem utolsó pillanat - a startkártyához ugyanis nagyon gyorsan be kellett mutatnom a diplomámat az APEH-nál. De túljártam az eszükön, és most lesz kétéves szerződésem, ami fantasztikus! :) )
Voltunk egy hétig Görögországban még szeptemberben (talán írok róla, bár már nagyon régen volt.
Sok eszközzel bővült a konyhám: szülinapomra kaptam MöCötől egy digitális mérleget és egy botmixert, én magam pedig egy csomó apróságot vásároltam a muffin sütőtől a zöldséghámozóig.
Vettünk mindketten egy szuper biciklit, így végre nem függök a helyijárattól (szabad lette, mint egy madár, amelyik gurul :) ).
Összességében nagyon jó vagyok ebben az új, felnőtt életemben. Igaz, még bukdácsolok az új szerepeimben, de ez természetes. Hétközben folyamatosan rohanok, a hétvégék pedig lassúak, pihenősek. És rengeteget sütök-főzök. Kicsit bánom, hogy eddig nem írtam meg a blogon, miket csináltam, mert sok mindent elfelejtettem, pedig nagyon jól sikerült, vagy csak egyáltalán az ötlet volt nagyon jó.
De mostantól akkor újra...
(legalábbis igyekszek... :) )
Bocs, ez kicsit hosszú lett.
:)
Kb. két hete gondolkozok azon, hogy újra írni kéne a blogomat. Eddig csak valahol nagyon a gondolataim mélyén hiányzott, mert olyan sok új dolog történt velem, hogy az élmények feldolgozása mellett nem maradt kapacitás a blogocskámra.
De most már kezdem úgy érezni, hogy én vagyok a főnök és nem az események. Persze kell még idő, míg teljesen belejövök mindenbe, de azért már alakul.
És jól esett, hogy vannak, akik hiányoltak. :)
Kicsit mesélek, mi történt velem, mert biztos vagyok benne, hogy a változások és az azokból levont tapasztalataim a konyhai életemre is hatással vannak. :))) Azaz: ahogy az életem komolyodik, talán úgy komolyodik a főztöm is...
Már jó rég írtam az utolsó posztot, azóta nagyon-nagyon sok minden történt.
Van ugye az állásom. Azaz az állásaim, mert közben a tavalyi tanítást is folytatom, de az nem új, csak nem volt biztos, hogy beindul. A tanításba már nagyon belejöttem és változatlanul élvezem. :)
A családsegítősösdibe-iskolapszichológusosdiba is kezdek belejönni. Lassan betáblázódok, mégsem fáradok már el annyira, mint kezdetben. Arra jöttem rá, hogy a legfárasztóbb számomra az új helyzet, amiben nem mozgok ismerősen. Ahogy lassan megszokottá válik, úgy marad egyre több energiám.
Aztán ugye itt a MöCö. Aki miatt minden pénteken este munka után buszra ülök, 10-re itt vagyok Pécsen, és kedd hajnalban megyek haza. Végülis a félállás miatt egész sokat együtt tudunk lenni, és ez nagyon jó.
Csak sajnos eddig olyan fáradtam estem ide, hogy szó szerint fél napot végigbőgtem - vagy ok nélkül a nyakába borultam, és brü-hü-hűűűű, vagy összevesztünk valami hülyeségen és azért. Szerencsére mindig kibékülünk, és ráfogjuk a fáradtságomra. Fél nap után happy minden.
Azért megsúgom, hogy nem minden veszekedés írható pusztán a fáradtság számlájára, és ezt csak azért írom le, mert nagy hatásal volt arra, hogy nem írtam a blogot - és valószínűleg a továbbiakra is hatással lesz.
Ugyanis MöCö egy hihetetlen alak, eddig teljes "panelnomád" módra élt: pocsék készkajákat vett, vagy még azokat sem, csipszet, legolcsóbb szalámit, legolcsóbb szeletelt kenyeret, túlédesített péksüteményeket, tartósítószerrel és ízfokozókkal telenyomott vackokat. És én most ezekkel küzdök. Kb. kéthetente (így pl. tegnap is) megkapom, hogy ő nem igényli, hogy én ennyit főzőcskézzek, neki teljesen jók a por cuccok, amit pl. a húga főzött (por sajtmártás). Mire én: hogy hát én is főztem neki olyat, csak friss, egészséges, természetes alapanyagokból. Azt mondja, igen, végül is nem volt rossz, de hát hogy a por olcsóbb, gyorsabb stb. stb. Mire én újra, hogy amit én főztem jobb, mert nincsenek benne adalékanyagok, friss, és ráadásul mindkettőt ugyanannyi ideig tart elkészíteni (míg a tészta megfő) és nagyjából ugyanannyiba is kerül. Ezt a vitát ugyanezekkel a mondatokkal folytatjuk kb fél-háromnegyed óráig (ragaszkodik a saját véleményéhez, mint minden férfi...), míg aztán bőgésbe nem torkollik. Túl nagy az ellenfél, nem tudok mit kezdeni olyasvalakivel, aki soha minőségi dolgot nem evett (de legalábbis nagyon régen). Hozzászokott a sz*rhoz, már bocsánat.
Ez még csak hagyján lenne, de aggódok az egészségéért is. Ez is még oké, mert azt mondja, őt nem érdekli, jól akarja érezni magát és kész. Úgysem akar 100 évig élni, elég neki 40 is. Rossz ezt hallani, de kikezdhetetlen érv.
De ami valójában fáj azokban a mondatokban, amiket a fejemhez vág, hogy megkérdőjelezi mindazt, ami én vagyok. Engem. A létemet. És ez nekem nagyon fáj (annál is inkább, mert anyukám ugyanezt csinálja, csak pepitában: nem érti, mi a jó a főzésben, és hogy én miért foglalkozok ilyen felesleges dolgokkal, amikor sok más fontosabb dolgom lenne - haha! mi a fene? csak azért, mert neki nyűg a főzés és minden, ami a háztartáshoz tartozik, semmi hobbija nincs, nekem miért ne lehetne, én miért ne élvezhetném???).
A sütés-főzés szeretete az én választásom, az egyik legfontosabb dolog az életemben. Ha nagyon ki vagyok borulva, ha elegem van az egész világból, bevonulok a konyhába, sütök egy sütit, vagy akármit csinálok, szépen kisimulnak az idegeim, megnyugszok. Legalább arra a rövid időre. Ilyenkor a legteljesebb mértékig ott vagyok a jelenben, ÉN VAGYOK. És ez az érzés - pszichológusként tudom - az ember legfontosabb érzése. Emellett csak egy fontosabb van, hogy azt érezzem, szeretnek. Ha viszont a választásomat (jelen esetben a főzés szeretete) elutasítják, valójában engem utasítanak el, az én létjogosultságomat kérdőjelezik meg (ezt a párkapcsolataimra vetítve anyukám már egyszer megértette, de mégsem képes elfogadni a mostani választásomat sem). Nagyon fájdalmas érzés...
Hát így vagyok, de nem adom fel!
Különben a nyelvvizsgám sikerült (méghozzá nagyon jól).
Meglett a diplomám. (Az egyetem bürokráciája persze még utoljára egyszer keresztbetett: az új nyelvvizsgámat beírattam az indexbe, és ott derült ki, hogy a régi, érettségivel megszerzett német felsőfokúmról az egyetem nem tud. Persze, az alapján vettek fel, arra kaptam plusz pontokat, de ez nekik nem számít, hozzam be az érettségit. Ez nem lett volna baj, ha nem utolsó pillanat - a startkártyához ugyanis nagyon gyorsan be kellett mutatnom a diplomámat az APEH-nál. De túljártam az eszükön, és most lesz kétéves szerződésem, ami fantasztikus! :) )
Voltunk egy hétig Görögországban még szeptemberben (talán írok róla, bár már nagyon régen volt.
Sok eszközzel bővült a konyhám: szülinapomra kaptam MöCötől egy digitális mérleget és egy botmixert, én magam pedig egy csomó apróságot vásároltam a muffin sütőtől a zöldséghámozóig.
Vettünk mindketten egy szuper biciklit, így végre nem függök a helyijárattól (szabad lette, mint egy madár, amelyik gurul :) ).
Összességében nagyon jó vagyok ebben az új, felnőtt életemben. Igaz, még bukdácsolok az új szerepeimben, de ez természetes. Hétközben folyamatosan rohanok, a hétvégék pedig lassúak, pihenősek. És rengeteget sütök-főzök. Kicsit bánom, hogy eddig nem írtam meg a blogon, miket csináltam, mert sok mindent elfelejtettem, pedig nagyon jól sikerült, vagy csak egyáltalán az ötlet volt nagyon jó.
De mostantól akkor újra...
(legalábbis igyekszek... :) )
Bocs, ez kicsit hosszú lett.
8 megjegyzés:
:-)) Örülök, hogy újra itt vagy és egyenesbe jön minden:-)
Tetszett, ahogy megfogalmaztad, mit vált ki belőled a főzés iránti szeretet elutasítása, ezzel talán sokunk gondolatát is visszaadtad. Lehet, hogy mások is naponta megvívják a hasonló kis harcaikat:-(
És dehogy is add fel, egyszer majd ők is rájönnek, hogy igazad van! (Pszichógus vagy:-), nyugodtan bevethetsz mindent metódust!:-))
Csatlakozom Mammához, üdv újra itt. :) Már erősen készülődtem, hogy írok és megkérdem hová tűntél.
Örülök, hogy jól érzed magad a munkádban, MöCövel meg kitartás, drukkolok, hogy megértse, milyen jó is tud lenni a főzés. És igenis szerencsés vagy, hogy van egy ilyen tuti hobbid ;)
Köszönöm mindkettőtöknek!
:)
Nem adom fel semmiképp.
Na végre, hogy valahára!
Örülök, hogy nem hagyod magad eltántorítani, kitartás, Veled vagyunk!
Halihó! Örülök, hogy újra itt vagy és ne felejtsd el: A FELHŐK FELETT MINDIG KÉK AZ ÉG!
Welcome back! :)
Hajrá, szerintem menni fog! Előbb-utóbb MöCö is hozzászokik a jóhoz... :)
Remélem én is, hogy hozzászokik.
Sosem gondoltam, hogy valaki ellenkezne a jóval, de mégis van ilyen. Mindenki mondja, hogy MöCö különleges - hát tényleg. :))))
Vérbeli pszichomókushoz méltó visszatérés :) Mondanom sem kell, tényleg szörnyű lehet úgy erőfeszíteni, hogy mások nem értékelik, pedig nekik csinálod. A többiek után én már csak egy örökbecsű közhelyet tudok puffogtatni: "majd kialakul"! Meg "olyan még nem volt, hogy sehogyan ne lett volna" :)
Megjegyzés küldése