Sürt csirkecomb némi magányos filozofálgatással

Mint a levesnél már írtam, ma csak öcsém volt itthon. Kettőnkre kellett valami olyat főzni, amit ő is megeszik - az pedig igencsak problémás. A hűtöben meg találtam csirkecombokat, meg csirkemellet is. Én a combját szeretem (igaz, az öcsém a mellét, de most én főztem, úgyhogy... :) ). Aztán Pétráával gtalkon kitaláltuk, mi legyen belőle (igazából én, ő csak helyeselt, asszem...).
A kiindulópontom az volt, hogy van egy csomó fokhagymaszerű izé, ami belenőtt az eperbe. Anya szerint fokhagyma, mert előtte az volt ott, és nem sikerült az összes girizdet kihúzni, és ami bentmaradt, az kihajtott. Már évek óta bele van nőve az eperbe, meg a fű közé is, amitől fűnyíráskor átható fokhagymaillat van. Gondoltam, esetleg ehető, és talán még finom is.
Arra számítottam, hogy a föld alatt majd olyan lesz, mint a fokhagyma, girizdekkel meg minden, de nem, csak ilyen egyenes, mint az újhagyma. El is bizonytalanodtam, hogy ehető-e, de végül annak bizonyult, mert még élünk. Szóval ez került a krumpli mellé, rá meg csiribiricomb friss kakukkfűvel.

No, azért leírom részletesebben is. Megpucoltam a krumplit, és nagyobb darabokra vágtam, meg a hagymát is, de azt hosszú csíkokban hagytam. Szedtem még egy lilahagymát is, azt háromfelé vágtam. Ezeket mind belepakoltam egy pataki tálba, amit előtte megkentem kevés kacsazsírral. Megsóztam, borsoztam, tettem rá kakukkfüvet.
A combokat alaposan megmostam, megsóztam, megborsoztam, rátettem a krumplira, és tettem rá kakukkfüvet. A tetejére kevéske kacsazsírt (jó lett volna olivaolaj, ha van itthon, de épp nincs, mert itt elég drága, úgyhogy ritkán van - de azért a kacsazsír nagyon finom dolog, szerintem...).
Ez így tetőstül ment be a sütőbe, a tető maradt rajta addíg, míg át nem sült a hús, aztán lekerült, és pirult. Igaz, pirulhatott volna még egy kicsit tovább, mondjuk kiteregethettem volna még, csak türelmetlen voltam és kíváncsi. Azért finom volt.
Ennek a fokhagymaszerű hagymának meg igazán jó az íze szerintem, és olyan fantasztikus illata volt, míg sült, hogy kár, hogy illatot nem lehet posztolni. :)

És akkor most a filózás. Az van ugyanis, hogy ugye az öcsém nem eszik velem. Meg most Anya sem, mert vizsgázott (a pszichó jól sikerült neki különben, a másik meg... hát, a büntetőjog igazán nehéz, érthető is, ha nem sikerül elsőre, de van még lehetőség, és egyelőre remény is :) ...).
Szóval én nem tudom, más hogy van vele, de én magamnak nem igazán szeretek főzni. És a saját magam által főzött ételeket egész más ízűnek érzem - azaz inkább nem tudom megmondani, milyen is valójában az ízük - mint amit más főzött. Megenni egyedül meg elég siralmas. Jó, persze az jól esik, ha látom, hogy miután én ettem, az öcsém előmerészkedik a vackából - persze szigorúan akkor, ha nincs a közelben senki, még a macska sem (23 éves! nem vagyunk mi normálisak, no) - és jóízűen megeszi, amit főztem. De azért...
Szóval, ilyeneken gondolkoztam, és arra jöttem rá, hogy én soha nem "csak úgy" főzök, hanem mindig valakinek. Hogy ki ez a valaki, abba annyira most nem mennék bele, leginkább egy elképzelt személy, akinek majd egyszer főzhetek... (vagy nem tudom) És mivel ennek a valakinek főzök, magamat főzöm bele - gondolom, sokan értik, mit mondok, nem tudom jobban megfogalmazni.
No, eddig jutottam, tudom, hogy nincs befejezve. Majd ha továbbjutottam a gondolkozásban, egyszer befejezem. Bár jobb lenne, ha nem kéne befejeznem...

(Ójeee, bocs, ilyen hatással van rám úgy látszik, ha a Balcsipart naplementekor megtelik andalgó párocskákkal, nem véve figyelembe, hogy arrafelé én szoktam futni, egyedül... asszem, áttérek az erdőre, ott csak a madarak vannak, meg a rókák...)

Ja, igen! Azt akartam még, hogy amikor ilyen finomat készítek (mert szerintem igazán fincsi lett), igazán sajnálom, hogy az az elképzelt valaki nem ehet belőle...