Júniusi kördés - a blog és a család viszonya :)

.

Rossa mela dobta tovább nekem Albana kördését. Valami olyasmiről van szó, mit szól a család, a barátok a gasztroblogoláshoz. Hogy viselik az ezzel járól "nehézségeket", mint a fényképezés, a kísérletezgetés, a net előtt eltöltött idő stb.

A jó hír, hogy egyre jobban. :) Ezen én magam is csodálkozok, de lesz ez még rosszabb.

Az egész úgy indult, hogy exem ösztöndíjat kapott Japánba, és szeret sokat enni, viszont főzni nem tud, így gondoltam, csinálok egy blogot, ahol egyszerű receptek lesznek, amiket meg tud főzni ott is esetleg. Persze, ez csak a fedősztori volt, már régóta szerettem volna bolgot. A dolog akkor indult be, mikor lett fényképezőgép. Azt hiszem, Petike nem főzött semmit a blogomról, meg azóta vége is az egésznek, de nem is baj.

Anyukám jódarabig nem is tudta, hogy van blogom, csak a sok fényképezés zavarta, és akkor mondtam el. Sokáig nagyon nem örült azt hiszem, legalábbis annak nem, hogy annyi sütit sütöttem. Holott mondjuk sütöttem volna én blog nélkül is, azelőtt például csak azért nem sütöttem, mert a koliban voltam, és ott nem lehetett. Itthon viszont mindenféle valós és kitalált indokokkal hetente többször is sütöttem, és ha valami "normális" kaját csináltam, az is sokszor lett édes (pl máglyarakás, rizs- vagy grízfelfújt, ilyesmi). Hiába, nekem magamtól csak édesség jut eszembe általában... Persze azért volt, hogy örült, hogy hazaérve főtt kaja várta.
Öcsémet a dolog nem érinti igazán, szerintem fogalma sincs, hogy van blogom, de ha lenne sem érdekelné. A kajákat is kétfelé sorolja: étel, vagy nem. Az ételt megeszi, mást nem. Persze, hogy mi az étel... hát... az nehéz ügy. Ami nagyon jót jelent, hogy amit főzök, azt nagyon nagy többséggel megeszi... :))))
Várniuk a fényképekre egyébként nem kell, azért sem, mert össze-vissza ülünk le az asztalhoz. Az öcsém pl soha nem akkor eszik, mikor mi is. Ha anyával eszek, akkor gyorsan csinálok ott egy képet az asztalnál, és kész. Amikor egyedül vagyok itthon, akkor meg bőven van időm kitalálni, milyen képet is csináljak.

A barátaimnak nem reklámoztam, hogy blogot írok, de páran az iwiwről idetaláltak, és nagyon tetszik nekik. Persze, egy részük nálam ügyesebb is, aztán mégis nekem van blogom, de hát így van ez. A sütijeimet azt hiszem, nagyon szeretik, ugyanis azt senki nem ússza meg a környezetemben - sütök én mindenkinek, ha kéri, ha nem. :)

MöCö már eleve tudott a blogomról, úgyhogy neki nem újdonság. Fényképezni szeret, a kaját pedig hidegen inkább megeszi, mint melegen, a várakozással így nincs gondja. Az új képek közül több az ő műve, bár én eléggé más stílusban szoktam fényképezni, úgyhogy szerintem fel lehet ismerni, melyik az ő képe. Majd azért inkább én fogok fotózni, csak be kell laknom magam az ő gépén is (mind a fényképezőt, mind a számítógépét tekintve :) - no és persze a konyhát).
Egyébként jó dolga van, azt hiszem, mióta velem van: takarítok, mosok, főzök - már amikor épp ott vagyok. Panaszkodik is. Merthogy nincs ő ehhez a sok főtt kajához hozzászokva. Borzasztó lehet... Ugye? Nagyon nehéz a férfiak dolga, mondom is mindig...

A blogolással és a blogger társadalommal kapcsolatban pedig hihetetlen jó élményeim vannak. :)
Például a fenti képen a fűszerek! Ugyanis úgy kaptam, KicsiVútól, csomagban! Már régóta akartam írni erről egy posztot, csak még nem jutottam el idáig, de most...!
Van ugye az életben, hogy minden összejön, és minden rossz, és az ember nem lát ki a gödréből. Hát így voltam én úgy egy hónappal ezelőttig. És akkor hirtelen minden jobb lett: lementem Pécsre tanulni, kimozdultam itthonról, volt végre programom, meg ugye egyszercsak ott lett MöCö is. :) Nomeg az államvizsga, ami elég félelmetes, de inkább kihívás volt - akármennyire is féltem. És ekkor még egy email is, amiben KicsiVú a címem felől érdeklődött, és valami titokzatos csomagról is szó volt. Aztán ezeket a kínai fűszereket kaptam, mert írtam, hogy errefelé ilyesmi nincs, és én nem is tudom, miért pont én, de úgy, de úgy örültem, hogy csak na! :)
Most meg csak nézem a fűszereket, és gondolkozok, hogy mit is főzzek velük. Mert van két lehetőség, hogy amolyan Helgásan (évfolyamtárs-barátnőm) mindenféléhez használom őket, csak úgy, kötetlenül. Vagy olyasmit főzök, ami "igazi" recept, autentikus kínai. Utóbival csak az a baj, hogy olyan sok minden kéne hozzá, ami nincs itthon. Még azt hiszem, egy darabig nézegetem őket, elképzelem, milyen illata lehet, és nagyon izgulok. Aztán beszerzek minden egyéb hozzávalót (Pécsen úgyis van, csak pénzem legyen rá...), és akkor főzök majd. Szegény MöCc, nem tudom, szereti-e a kínai kaját... :))))
Ja, ha van valakinek jó ötlete a fűszereimhez, annak nagyon örülnék... :)

No, ezt csak azért, mert a legnagyobb pozitív élményem a bloggerléttel kapcsolatban ez volt. No meg az első "igazi" hozzászólások! Mert sokáig csak Pétráám írogatott kommentet, meg esetleg Petike, vagy Ifi - szóval mind ismerős. Most megpróbáltam visszanézni, hogy ki is volt az első kommentelő, talán Nemisbéka, aztán Mamma is, meg T3v. És emlékszem, alig hittem a szememnek, mikor a BloGasztrora felkerültem, mert bár tudtam a kezdeményezésről (figyelemmel követtem a kommenteket a blogokon), de álmomban sem gondoltam, hogy én is ott leszek, aztán mégis. Azóta meg egyre több a kommentem, és a "nagyok" is írnak, ide, nekem! Én ezen mindig meglepődök, és nagyon-nagyon örülök.

És a többi gasztroblog hatása a főztömre, nos, azt hiszem, elég nagy lesz egyszer, egyelőre inkubálok - bár már most is előfordulnak ellesett dolgok. Bár a sütemények még mindig túlsúlyban vannak, de majd ha MöCcnél leszek többet, akkor ez azért változni fog, mert ő sem annyira édesszájú, meg valami normálisat kell neki enni adnom (hajj, a felelősség...). És ha végére érek az általam ismert egyszerű ételeknek, akkor sorra kerülnek majd a másoknál kinézett finomságok.
Egyelőre a saját fejem után megyek, ami bátorságnak tűnhet, de valójában gyávaság. Ugyanis így csak olyasmit készítek, amiről tudom, hogy sikerülni fog. :) Nomeg anyukám nem annyira vállalkozó szellemű a kaják tekintetében - bár ez nem teljesen igaz, mert azért megeszik mindent, csak a zöldfűszereket például nem annyira szereti, szóval neki nehéz. De majd MöCcön kísérletezek. Szegény. Remélem, azért nem bánja meg, hogy összekeveredtünk. :)

Jajj, már megint túl sokat írtam. Még gyorsan kinézek valakit, akinek a hógolyót továbbdobhatnám, aztán inkább folytatom a mai főztjeimmel. Nem könnyű ez a választás egyébként, mert annyi mindenkit olvasok már, hogy nehéz a fejemben tartani. Meg azt is, ki válaszolt már, és ki nem. Jó sokan vagyunk, és ez nagyon jó. :)
No, megvan, a hólabda repül tovább Babának!