szombat, június 23, 2007

Sülthusi - Hasselback burgonyával, mert az még mindig nagyon jó :)))

Nos, ez nem néz ki olyan jól, meg direkt az apró husikat pakoltam a tányéromra, mondván, nem kéne telezabálni magam este. Persze, elég finom lett, úgyhogy sütés közben elég sokat megvámoltam belőle, inkább nem gondolok bele, végül mennyit is ettem. :)
A tegnapi szülinapi vacsija lett volna az öcsémnek - már ha hazaért volna. Persze, csak éjfél után jött, akkor én már elvileg aludtam, csak nem tudtam (jött a vihar, meg különben is hagymaszagú volt a kezem még némileg, és lusta voltam még egyszer megmosni, bár ha zuhanyzás után is megmaradt, akkor igencsak dörzsölni kellett volna, hogy elmúljon, de az is lehet, hogy csak a fejemmel van a baj...). A lényeg, hogy hallottam, ahogy felcaplatott a vaslépcsőn, aztán evett - de kenyeret a hűtőből valamivel. Nem voltam mérges, hogy direkt a kedvéért sütöttem-főztem... ááá... Mondjuk megszokhattam volna már.
Pedig tényleg finom lett. Mondjuk az ötlet nem az enyém, anya mondta, mit csináljak. Vagyis hogy ott a csontos karaj, csontozzam ki, vágjam fel, klopfoljam ki, sózzam-borsozzam tegyek rá fokhagymát, hagymát, kicsit hagyjam állni, míg megcsinálom azt a krumplit, amit a múltkor mondtam (elmeséltem neki a Hasselback burgonyát, és őt is megfertőzte - ez ilyen nagyon veszélyes dolog). Aztán süssem ki.
Annyit változtattam rajta, hogy kis olajban kevertem el a sót, borsot, sok fokhagymát és hagymát, és úgy kenegettem be a husikat. Egyébként ilyen rossz késekkel, mint amik nekünk vannak, igencsak megszenvedtem, mire kicsontoztam a husit, ráadásul nem is igazán szeretek hússal bánni, olyan nagyon béna vagyok.
Szóval a krumplikat megpucoltam, bevagdostam (rájöttem, hogy vágódeszkán nekem könnyebben megy, így egész gyorsan haladtam, és egyre szebbre is sikerül - bár azt hiszem, mostanában feltétlenül muszáj lesz még gyakorolnom... :))) ), aztán só meg vaj rá, és be a sütőbe.
Kis idő múlva (mikor félig kész volt a krumpli) nekiálltam a husik kisütésének. Leszedtem egy csomó zsíros részt még felvágáskor róluk, aztán anya azt mondta, az a legfinomabb, úgyhogy úgy döntöttem, annak a zsírján fogom sütni őket. A nagy vas serpenyőnkben így először kicsit azoknak a darabkáknak a zsírját olvasztottam ki, és aztán azon sütöttem a husit. Pirosra-ropogósra, meg mellette a hagymát is.
Nem mondom, hogy diétás kaja, de nagyon ízlett - mondjuk legközelebb kerül bele köménymag is, mert én azt nagyon szeretem.
Hű, éhes is vagyok, talán meg kéne enni ebédre a maradékot...


Különben meg vannak bloggerek, akikben felmerül, hogy az ő blogjukat nem is lehet gasztronak nevezni, hol vannak a "nagyoktól". Az enyém is ilyen, egy ideig majdnem elkezdett zavarni, hogy milyen béna kajákról írok már, semmi extra. (Mellesleg aki ezt írta, annak a blogja sokkal jobb ráadásul az enyémnél pl.)
De miért ne?! A koliban pl mindig az volt a bajom, hogy nem jutott eszembe semmi teljesen egyszerű kaja. Másrészt nem lehet mindig tökéletes és különleges kajákat enni. Harmadrészt ha az alap dolgokat nem tudja az ember, akkor extrát sem tud készíteni - márpedig egyszer mindent meg kell tanulni. Majd három év múlva lehet én is extra dolgokat főzök, addig meg gyakorlok, és megírom. Vicces lesz visszaolvasni tíz év múlva. :)



Ja, és a cím magyarázata:
A vállműtétem után kaptam morfin injekciót, és körbetelefonáltam pár embert - hát, ha nem mesélik, én nem emlékeznék most. Pétrámmal folytatott beszélgetésem:
"Mondd meg mindenkinek, hogy a morfin nagy jó!" - mindezt vontatott, lelassult, nyugodt hangon. Azóta is emlegeti. :) Ez volt a legfontosabb közlendőm a műtét után. :)
Szóval ez a krumpli kb annyira addiktív, mint a morfin - bár abból aztán nem kaptam többet, de a fájdalmat jól bírom. De azért azt hiszem, erre rászokok.

1 megjegyzés:

Zsofi foodblogja írta...

Minden blogban más a szeretnivaló - a tiedet a kedves stílusod teszi különlegessé :) De igazán nem szégyenkeznék a kaják miatt sem, pl. az alábbi torta nálam már erős haladó szint :))