Kördés - jepp!!! :)

Engem is eltalált!!! És nagyon-nagyon örülök neki, és annak is, hogy Mammától kaptam! Én tényleg olyan boldog vagyok, hogy felkerültem a BloGasztrora, pedig csak így csöndben írogattam itt a kergeségeket, és... jajj... szóval izgalmas, no...
Bár igazából tényleg nem nagyon értek a gasztronómiához, viszont nagyon lelkes vagyok. Sajnos, itt vidéken az embernek nem sok lehetősége van egzotikus (már a friss bazsalikom is annak számít pl.) dolgokat beszerezni, pedig nagyon szeretnék. A másik, hogy még nem igazán nőttem ki a csóró egyetemista kollégista létet - mert bár órám már nincs, és csak a szakdoga van vissza - de munkám sincs, és így pénzem sem - se alapanyagokra, se szakácskönyvekre, se konyhai eszközökre. Pedig mennyi rengeteg sok pénzt el tudnék költeni ilyesmire!!! (De hát ezt nektek nem kell kiemelnem, azt hiszem... :) ) A harmadik, ami elég meghatározó, hogy rendszerint Anyukám főz, és én csak akkor merészkedek a konyhába, mikor ő nincs itthon. Aztán sokszor megkapom, hogy már megint sütit sütsz? Nem unod még? :))) Nem! Főleg, ha barátoknak süthetek...
Nos, ez után a bevezető után jön a kérdésekre a válasz, de ez kellett, hogy azt a nagy eltérést, ami a többiekhez képest az én válaszaimat jellemezni fogja, egy kicsit megmagyarázzam...

1. Hány szakácskönyved van?

Összességében sincs sok szakácskönyvünk (olyan 15-20, egy része még a nagymamáktól, lapjaira esve, de alapkönyvek), ami ebből saját, az pedig elenyésző. Az egyik Donald Kacsa szakácskönyve, a másik pedig Csörgő Anikó: Főzzetek velünk! Gyerekszakácskönyv. Ezek voltak az elsők, szerintem Anya már bánja, hogy megkaptam őket... :) Aztán két német nyelvű könyv: egy vegetáriánus, amit ajándékba kaptam régen vendéglátóimtól, mikor kint voltam (öt évig vegetáriánus voltam), a másikat meg én vettem, abban grátinok és felfújtak vannak.
A legbüszkébb a Váncsa szakácskönyvre vagyok, azt már én vettem, saját pénzből, és ráadásul olcsón! :) (mert el volt szakadva az oldala, és leárazták) Na, az egy igazán boldog nap volt, mikor megtaláltam... :)

2. Melyik a három legkedvesebb?

Hmmm, ez egy jó kérdés, mert ha főzök, ritkán főzök szakácskönyvből, inkább csak összerakok a fejem után mindenfélét. Ha olyasmi jut eszembe, amit nem tudok, de "normális" recept, akkor Domokos Lászlóné: Mindentudó szakácskönyv. Ha valamilyen klasszikus sütit szeretnék sütni, akkor a Váncza: A mi süteményes könyvünk, vagy a Lajos Mari - Hemző Károly Sütemények. De kedvenc a Váncsa könyv, csak hát még nem csináltam belőle semmit. (csak a csízkéket)

3. Melyikek várnak beszerzésre?

Minden! Asszem, erről elég is ennyi...

4. Milyen konyhai kütyük után vágyakozol?

Hűűűű... MINDEN! :)
No, jó... Először kéne egy szép nagy, felszerelt konyha. Most egy másfélszer két méteres lyukban főzünk, bár van egy rendes konyhánk is, de az lent, és nyáron kiadjuk (Balaton ugye), és mióta apukám meghalt, nem vesződünk a fel-le költözéssel. Viszont a lenti sütőt használjuk, így sütéskor lépcsőzés van (legalább a kalóriákat ledolgozzuk :) ).
De komolyan: nagyon szeretnék egy botmixert (ezt nemrég írtam is), meg egy fagyigépet. És szuffléformát. És nagyon fontos: jó késeket (minden életlen...)
Így elsőre ezek jutottak eszembe. (Nem tud valaki egy jó pszichológusi állást véletlenül?????)

5. Kedvenc fűszereid?

Fahéj, petrezselyem, csípőspaprika - csili, és biztos még sok minden, amit nem is ismerek... (Hú, nekem rengeteg bepótolnivalóm van...)

6. Mit rendelsz leggyakrabban étteremben?

Tekintve, hogy nincs pénzem, nem járok étterembe. Néha önkiszolgálós-menzaszerű helyen (Pécs: Aranygaluska) azért előfordulok, de ott is nagyon ritkán. Ma pl. paradicsomos káposztát ettem. Egyébként ha járnék étterembe, akkor biztos olyasmit rendelnék, amit nem ismerek. (Ha állást nem tudtok, valami pénzes pasi is jól jönne... :) )

Hú, jó sokat írtam, bocs...
Továbbdobnám a hólabdámat Noéminek, Csabhókéknak és Annának. Remélem, még senki nem továbbította nekik - én már nem tudom követni, főleg nem ilyen későn... :)

Pimasz tészta...

.

Ma Pécsen voltam gyógytornán, nomeg a szakdolgozatom miatt is, úgyhogy elég éhes voltam, mire hazaértem. Itthon még mindig semmi alapanyag, mert a héten Anyukám is suliba jár minden nap, Kaposvárra - hajnalban megy, késő este ér haza (különben büszke vagyok rá - csak nehogy előbb legyen diplomája, bár ha így folytatom a szakdogaírást... au...).
Reggel gyorsan meg kellett néznem, van-e valahol új post fenn, és Chili&Vaníliánál láttam a penne all'arabiatát, egész nap a fejemben volt, és hideg is volt, és úgy gondoltam, jól esne valami csípős. Ez adta az ihletet, de persze az én tésztám nagyon messze van ettől. Leginkább vicc, és tényleg pimaszságnak lehetne gondolni, amit szegény étellel műveltem. De hát az éhség... Meg imádom a szalonnát, és a kolbászt. És lehet, hogy sokan buta vidéki lánynak gondolnak, de hát ezt alkottam belőle, magyarosítva és ildinkósan megkergítve szerencsétlent... :)

Sós-étolajos vízben megfőztem a tésztát (nem penne, bár az is van itthon, de én a fusillit szeretem).
Közben egy fél fej kockázott vöröshagymát, kevés húsos szalonnát és kolbászt egy csepp olajon megpirítottam, egy kis csilipaprikát kimagoztam, apróra vágtam, és azt is beletettem (csiliaprítás után eszébe ne jusson senkinek mosatlan ujjal megkóstolni a mártást... :D ), aztán hozzáöntöttem fél üveg paradicsomlevet a nyáron eltettből. Sóztam, borsoztam. (Elfelejtettem bele fokhagymát tenni, de tényleg nagyon éhes voltam és siettem...)
Kb 15 perc alatt kész lett, és nagyon-nagyon ízlett... Alig tudtam megállni, hogy a felét meghagyjam Anyának. Különben még nem ért haza, szegény, biztos nagyon éhes lesz, és még az eső is esik - remélem, neki is jól fog esni. Forró tea is várja. Hiába: mondom, hogy büszke vagyok az én főiskolás anyukámra... :)

Fokhagymás tejszínes tészta

Valamit akkor is kell enni, ha nincs itthon semmi. Hát, itthon általában nincs semmi. Csak hétvégén, de akkor meg Anya főz. És ő vásárol be a hétvégi főzéshez, aztán az el is fogy, és tengődünk a maradékokon. Elég unalmas. Meg különben is. Bár, azt nem tudom, én miért nem megyek el boltba?! (Igazából lusta vagyok, bár arra fognám, hogy Pécsen bármit meg lehetett kapni, itt meg semmi sincs, az is háromszor annyiba kerül, és emiatt nincs kedvem menni...)
De azért kell enni valamit, még ha az embernek ahhoz sincs kedve. De mivel szakdogát írni még kevésbé van, hát inkább a főzés. A nullából.
Szerencsére még a múltkori krémleveshez vettem tejszínt, úgyhogy ezt csaptam össze, mert tészta-ehetnékem volt. Olvasztott vajba két nagy gerezd fokhagymát nyomtam, majd tettem rá egy kis keményítőt (a liszt kicsit messzebb volt, éljen a lustaság), aztán felöntöttem tejszínnel, és hagytam besűrűsödni. Meg is sóztam közben. Meg metélőhagymát és petrezselymet vágtam bele, és aztán hozzákevertem a megfőtt tésztához, és egy kicsit még összeforraltam. Ja, valamikor füstölt sajtot is tettem bele. Aztán a gép előtt megettem, mert elvileg tanulok, és nincs időm ilyemire.
No, most tényleg tanulok már... Egy hónapom sincs a leadásig... auuuu... :S

(Mondjuk, először posztolni sem akartam, mert nem vagyok benne biztos, hogy ilyesmit más is megeszik, de hát ezzel is lehet kicsit tologatni azt a szakdogaírást...)

Mézes csók

.

Nagyon-nagyon szeretem a mézes puszedlit teával. Meg úgy általában a teasütiket. De igazi mézes puszedlit még sosem csináltunk, mindig csak bolti volt itthon, ha épp megkívántam. Igaz, bolti is csak nagyon ritkán, mert ilyesmit nem szeretek megvenni, amit itthon is el lehet készíteni. Viszont a tuti recept hiányában az ember nem nagyon tud mit kezdeni.
De én most eldöntöttem, hogy ha törik, ha szakad, addig nem nyugszom, amíg meg nem találom a tökéletes mézes puszedli receptet - legalábbis az én ízlésem szerint. Azaz belül legyen puha, és különben meg fahéjas. :) Anyukám a ropogós mázat szereti.
Lajos Mari Sütemény és tortájában egy szalagárés (mi így szoktuk mondani :D ) recept volt, ami karácsony előtt óta hiánycikk a földvári boltokban... Domokos Lászlóné (lapjaira hullott, ezer éves) Mindentudó szakácskönyvében találtunk egy szódabikarbónás receptet, és mivel az van itthon, ki kellett próbálni.

Még pénteken este elkészítettem a tésztát:
25 dkg mézet, 8 dkg margarint és 8 dkg porcukrot langyosra összemelegítettem. Közben ötven dkg lisztet és egy kiskanál szódabikarbónát átszitáltam egy nagy tálba, és kevés őrölt szegfűszeget, kicsit több gyömbért és sok fahéjat kevertem hozzá, no meg egy narancs reszelt héját (citrom nem volt itthon - felkészült egy háztartás...). A meglangyosított mézes-cukros-margarinos keveréket a liszthez öntöttem, hozzáütöttem egy tojást, és alaposan összedolgoztam a tésztát.
Majd bekerült a hűtőbe másnap délutánig.
Másnap délután kikerült a hűtőből, szegény, jól meghűlt, úgyhogy kicsit melegednie kellett. Addig elmentem zenekari próbára.

Aztán a tésztát ujjnyi vastagra kinyújtottam, és kicsi pogácsaszaggatóval korongokat vágtam ki belőle. Igazából először túl vékonyra nyújtottam, az látható a hátsó sütin, de a második adagnál már ráéreztem a helyes vastagságra - úgy egy, másfél cm.
Margarinnal megkent, kilisztezett tepsire tettem a korongocskákat, és egy kiskanálnyi tejföllel és ugyanannyi rummal elkevert tojássárgájával megkentem a tetejüket, majd nagyon forró sütőben 6 perc alatt megsütöttem őket - félidőnél felére véve a hőmérsékletet. Három tepsinyi süti lett.
Az eredmény meglepően finom volt így melegen. Puha... hmmm...
Anya kedvéért viszont készítettem hozzá mázat is: a tojásfehérjét sok porcukorral, kakaóporral, fahéjjal, és egy kevés citromlével elkevertem egy nagy tálban. Aztán a tálba borítottam a sütiket, és összekevertem a mázzal. Sajnos nagyon sűrű lett a máz, úgyhogy nem lettek szegények a legszebbek, viszont nagyon finom.
Mára pedig egyenesen isteni... nem mondom, hogy ez a tökéletes puszedli, amit kerestem, de a receptet megtartom, az biztos... :)

Huhh, megyek is, és eszek... jó késő van, de hát az ember magára vessen, ha este 10 után áll neki posztolni a sütijét... :D

Túrógombóc

Ez nagyon egyszerű, elronthatatlan szerencsére, rossz passzban is garantált sikerélmény. Gyorsan kész is van - leszámítva a pihentetést, amíg a búzadara megszívja magát. Nem is nagyon tudok mit írni még, tekintve, hogy a hasam is tele van, és levegőt is alig kapok... :)

Fél kiló túrót, három tojást, csipet sót, kb egy bögrényi búzadarát és sok mazsolát jól összekeverek és pihentetem, ameddig bírom az éhséget. Ez most kb két óra volt. Utána lobogó vízben meg kell főzni a vizes kézzel megformázott gombócokat, majd lecsepegtetés után vajban pirított morzsába forgatni. (Azért lecsepegtetés után, mert különben túl sok morzsa ragad rá, és én kevés morzsával szeretem...) Vaníliás cukorral kikevert tejföl kell hozzá, rengeteg sok (sokkal több, mint a képen, csak annyival nem lehetett volna lefényképezni, a tejfölkupac nem olyan érdekes. :) )

No jó, írok még. Mert Nemisbéka is készített nemrég túrógombócot ám. Végül is ugyanúgy, mint én. A vitához, hogy keményre vert tojásfehérje hab kell bele, vagy csak simán az egész tojás, én csak annyit tennék hozzá, hogy szerintem felesleges még egy edényt összekoszolni a tojásfehérjével. Így is finom... :)
Mondjuk lehet, hogy tojásfehérjehabbal sokkal könnyebb, lazább lenne a gombóc, de ha az ember kicsit kevesebb darát tesz bele (mint általában én, mert nem szoktam méricskélni semmit és legtöbbször kevés lesz), akkor is könnyű lesz a gombóc. Persze, így viszont sokkal nehezebb megformázni - nekem sem sikerültek gömb alakúra, de nem is az a lényeg. És volt már olyan is, hogy kanállal szaggattam belőle galuskákat, mint a daragaluskát a levesbe, és úgy is jó, és az ember nem lesz nyakig túrógombócos...
Összességében azt hiszem, mindegy... :D

Fokhagyma krémleves

Milán konyhájában találtam ezt a fokhagyma krémlevest, és úgy gondoltam, hogy ha valami, hát ez biztos javít a hangulatomon. És tényleg, még ha el is rontottam, mert attól, hogy nem úgy néz ki, ahogy kéne, az íze még nagyon is finom! (Szerencsére... :) )

Az eredetihez képest megfeleztem a mennyiségeket, úgyhogy az enyém egyes leves lett. :) Mondjuk fél tojást nem tudtam beletenni, úgyhogy egy egész került bele, azt hiszem, már ez önmagában hibaforrás lehetett...

Egy nagy hagymát felaprítottam. Ez egyébként azért praktikus depis időszakban, mert legálisan lehet bőgni. (Persze, ha már a konyhában vagyok, egyáltalán nincs kedvem bőgni, úgyhogy ez csak elvileg igaz.) Megpucoltam egy fej fokhagymát. Mamma aggódott Milánnál, hogy két fej fokhagyma sok lehet a levesbe - szerintem az ízét tekintve nem, viszont megpucolni az! A hagymákat vajon megpároltam egy kanál zsemlemorzsa társaságában, felöntöttem vízzel és beletettem egy tyúkhúsleves kockát.
Kicsit főtt, aztán összeturmixoltam. Ez nálunk egy bonyolult művelet, mert nincs botmixerünk, csak egy ezer éves turmixgép, amivel Anya anno még az én bébiételeimet is pépesítette, szóval megvan negyed évszázados - de szerencsére semmi baja. Azért mindenképpen beszerzek egy botmixert, mert így elég nehéz krémleveseket készíteni, meg különben is praktikusabb. Ráadásul mindig akkor dobja le a tetejét, mikor az ember forró ételt szeretne turmixolni. De most már cseles vagyok, bár egy kicsit így is kifogott rajtam, de szerencsére égési sérüléseket nem okozott, csak egy kis plusz törölgetnivalót...
Sikeres turmixolás után leves vissza a fazékba, és bele a simára kevert tojás - kanál tejföl - fél deci tejszín keverék. És itt rontottam el, ugyanis a levesem nem lett szép egynemű, hanem ilyen darabos. Gondolom, a tojás csapódott így ki. Persze, talán először egy kis forró levest kellett volna keverni a tojásos keverékhez, azt simára keverni, és úgy az egészet a levesbe... Mint máskor is ilyen esetekben.

Az azért biztos, hogy el fog fogyni a leves, mert nagyon finom. Tálaláskor tettem bele egy kanál tejfölt, és megszórtam petrezselyemmel. A tejföl nagyon jót tett neki, nekem legalábbis ízlik, hogy savanykásabb lett. Sajt nem volt itthon, kenyérkockát pirítani meg nem volt kedvem...
(Hmmm, éhes is maradtam, a kenyérkockától laktatóbb lett volna, így viszont vigyáznom kell, nehogy megegyem, mire Anya hazajön, mert mérges lesz, hogy nem hagytam neki kóstolót... Azért mindenesetre maradok a konyhában, és nekiállok egy prószának. Az szerintem különben is jól illik ehhez a leveshez... :) )


Update: A leves nagyon ízlett Anyukámnak, és szerinte ez így nem is volt elrontva. Hát nem tudom, mindenesetre, örülök, hogy finom lett. :)

Depresszió és palacsinta

A depressziónak vannak szintjei. Azt hiszem, nálam nem lehet annál lejjebb, mint amikor nincs kedvem főzni, sőt sütit sütni sem. Hát most itt tartok...
Még egy muffinhoz sem volt kedvem, pedig az 3 perc... Sőt mi több, könyveket, netet nézegetni sem recept után, mert egyszerűen semmi nem tetszik. A csokit sem kívánom, már a táblásat... Csak egy kis édességet, mindegy mi, csak édes legyen - de ami van, az nem jó, tök mindegy, mi az. Nem mintha lenne akármi is itthon, csak amit Anya csinált tegnap: mandulás puding (Dr Oetker műízű izé, a semminél jobb).
Aztán úgy vagyok vele, hogy valamit mégiscsak kéne csinálni, nem lehet itt sajnálni magam folyamatosan, meg merengeni azon, hogy mi a fenének csinálni bármit is, MIÉRT? MIÉRT? MIÉRT??? Mert úgysincs válasz. Fenébe...
Másrészt meg annak nagyon örültem, hogy felkerült a blogom a bloGasztro-ra. Nem mintha oda való lennék, mert csak ilyen buta és egyszerű ételeket csinálok, ha megpróbálok valami extrát (mint a sós karamell volt), az meg nem sikerül. Hát, ma mindegy...
Azért már mégiscsak kéne valamit írnom ide, mert a karom szinte teljesen rendbe jött a műtét óta (bár az orvos még mindig teljes pihenést ír elő, de most ez sem érdekel), és semmit nem főztem-sütöttem mostanában... Hátezvan.
Meg persze a hűtőben semmi alapanyag. Azért palacsintát mindig lehet csinálni (egy tojás, némi tej - utolsó cseppek a zacsi aljából, olaj, liszt, szódabikarbóna sűrű tésztává keverve, majd felhigítva palacsintatészta sűrűségűre vízzel), meg ugye ott volt még egy adagnyi mandulás csokipuding, meg a két nyárral ezelőtti erdeiszeder lekvárom, meg banán is, meg őszibarackbefőtt. Így lett belőlük pudingos-szedres, meg pudingos-banános, meg pudingos-barackbefőttes palacsinta magamnak, anyának meg sima baracklekis, mert úgysem eszi meg az összekergült kajáimat.
A banános nem olyan jó, a szedres viszont nagyon is. A barackoshoz nem volt kedvem még, bár rajtam kívül úgysem eszi meg senki, úgyhogy muszáj leszek megenni majd.

Hátezvan. Depi. Bocs...
OFF

Tejberizs meggyöntettel

Épp a hónap "zabálós időszakában" vagyok, és folyamatosan ennék. Ez akkor nehéz, ha nincs itthon semmi ehető (azaz már mindent megettem... pirul...). Egy ezer éves meggybefőttet bontottunk meg valamelyik nap, ami bár romlott nem volt, de élvezhetetlen, mert szétmállott az ember szájában, annyira megpuhult a több éves spájzban érlelődés során. Kidobni azért mégsem szerettem volna. Ez volt itthon.
Fogtam tehát a meggybefőttet, és egy szitán áttörtem, így a magjai fennmaradtak, és egy krémes massza lett az egészből. Közben tejberizst főztem. A meggymasszát is átforraltam egyszer a biztonság kedvéért. Utána már csak poharak, tejberizs, meggy, tejberizs, meggy... rétegezve.
Nem is olyan rossz, és a meggyet is megettük.

Tojásos köménymagos leves (rongyosleves, szoptatósleves, pirított leves - ezerféle neve van...)

Végre tudom használni annyira a jobb kezemet, hogy megpróbálkoztam a főzéssel (psszt! az orvosomnak egy szót se erről!!!). Meglehetősen levesmániás vagyok, ez pedig egy olyan leves, amihez minimálisan kell csak a kezem - ez alatt azt értem, hogy nem kell hozzávalókat pucolni, aprítani stb. Emellett nagyon gyorsan elkészül.

Kb egy kanálnyi köménymagot elkezdek pirítani kevés olajon (bár most fűszervajat haszánltam) elkezdek pirrítani, míg pattogni nem kezd. Ekkor megszórom fűszerpaprikával (így télen csípős is kerül bele) és egy kevés liszttel, majd felengedem vízzel. Míg felforr, két-három tojást simára keverek, és keverés a forró levesbe csorgatom. Rengeteg apróra vágott petrezselymet szórok bele, és már kész is...
Van, aki a tojás hozzáadása előtt átszűri, hogy a köménymagok ne maradjanak benne, de én imádom a köménymagot.

Tökéletes kollégiumi vacsora buli előtt... - sajtos-májkrémes melegszendvics

Ez igazán nem igényel különösebb gasztronómiai tudást, annál inkább kollégiumi koszthoz szokott gyomrot. Persze azért nem rossz. Egy kiéhezett kollégistának pedig maga a menyország lehet. Főleg, ha a lányok készítik, és még a hozzávalókra sem kell költeni...
Amúgy majorannás májas, szeletelt sajt, korpás kenyér - melegszendvicssütő.

Vörösboros tea...


Jutalom:

Rejtélyes becsomagolt doboz... - japán vajaskeksz

Ettől a csomagtól is féltem kicsit - mi jöhet vajon Japánból? A félelmemet egyből megszűntette Petike, aki szkájpon megmondta: valószínűleg keksz lesz benne(ő küldte ugyanis). Ezzel el is dőlt, hogy ez lesz a mai megbontandó édesség...
Azt is elárulta, hogy Hokkaido University ajándékboltjában vette. Valamint hogy a "Boys, Be ambitious" valami fejesnek a mondása (bár némiképp összevitatkoztunk azon, hogy ki is mondta, mert Petike mást mondott, mint ami a csomagoláson oda van írva az idézet mellé... Mindegy!)

Ezek után nagy lelkesen hozzáláttam a kicsomagoláshoz:

Meglepő, hogy nagyon szép - a japános egyszerűség nekem tetszik :) - csomagolásban ilyen egyszerű süti rejtőzik...
Semmi faxni: sima kekszlapocskák, egyenként csomagolva. Egyszerű vajaskeksz.

Finom, vajas illat és íz, ropogós, nem túl édes. Egyszerűen finom. Mint a csomagolás.

Isteni mandulás csokigömböcskék

.
Nem bírtam másnapig, még a Fran megbontásának napján megbontottam. Aztán meg alig tudtam visszafogni magam, hogy másnapra is maradjon. Már egy szem sincs belőle, pedig csak pár szem kóstolót adtam másnak... (pirul...)

Akkor most a megbontás és kóstolás és elemzés pontos dokumentációja:

Miután este nem bírtam tovább, és megadtam maggam a kényszernek, hogy felbontsam a dobozt, már nem volt normális fény a fényképezéshez. Ezért a primitív kép. De azért látszik a doboz - bár a c betű a vaku fényében eltűnt, de úgysem gondolja senki, hogy hocolate értelmes szó lenne...

Kibontás után rögtön azzal szembesültem, hogy nagyon kevéske van a dobozban...
Viszont annyira helyes virágos védőpapírba ágyazva! Igazán japános, nem? És olyan szép, ahogy a kis csoki-tojások csillognak a fényben... Hmmm...

És az íze? Hmmm... Nem tudom olyan szépen leírni, mint megérdemelné. A csokibevonat puha, selymes, a fényesség ellenére nem ropogós, hanem elolvad a szájban. Tejcsoki.

A mandula vékony barna héjával együtt rejtőzik a csoki mélyén, megpirítva. Méghozzá nem kicsit, hanem gyögyörű aranybarnára, ahogí az első képen látszik.

A csoki és a pirított mandula aromája olyan tökéletesen kiegészíti egymást, hogy finomabbat el sem tudnék képzelni...

Csoda, ha mindet egyedül faltam be? Minden egyes darabot külön ízlelgetve... Elfogyott... :(

Rózsaszín Pie Snow Fran

Az első megbontott doboz a csomagból - Fran - még egyben:

Rendkívül óvatos és mindent dokumentáló bontogatás. Ki tudja, mi jött onnan a messzi Japánból???

Nem robbant, nem kúszott ki belőle apró áspiskígyó, nem fújt antrax felhőt, kisbohóc sem ugrott ki belőle, és galamb sem repült nekem a dobozkából - szerencsére. :)
Az első kis tasakban, amit felbontottam, sajnálatos módon összetöredeztek a rudacskák - de ilyen hosszú utazás után nem ez a csoda, hanem hogy a következőben egyben maradtak. Pedig én ma nem is szerettem volna következőt megbontani!!! Ejnye, de ha egyszer egész finom?! Az öcsémnek is adtam először egy kisebb darabot, aztán megint vittem neki egy kicsit nagyobbat, és azt is elfogadta, tehát a cucc ehető...
Egyszerűen muszáj volt kibontanom egy újabb kis csomagocskát. Ekkor derült ki, hogy egyben három pálcika van. Azzal nyugtatom magam, hogy az első darabkák elfogyasztásánál nem figyeltem eléggé az ízekre.
Van egy elméletem ennek a jelenségnek a lélektani hátterére, tehát hogy miért is nem figyelünk (vagyis én...) ismeretlen ételek ízére első kóstoláskor. Erre pedig a tegnapi süti megevése után döbbentem rá. Azt hiszem, kicsit aggódva harapok bele az ismeretlen ételekbe, inkább arra figyelve, hogy legyek már túl rajta, mint arra, hogy milyen is. Ez kétségkívül megóvja az embert a túlzott csalódásoktól, de meg is akadályozza a helyes értékelést. Ha visszaemlékszek a tegnapi sütire, annyit tudnék elmondani róla, hogy édes, a tésztája porhanyós, a fehér izé a közepén pedig nyúlós. De hogy az a barna izé nem biztos, hogy csoki volt, arra csak utólag jöttem rá, és most már bánhatom, hogy nem ellenőriztem le, míg még megtehettem...
Ezért egyszerűen muszáj volt megbontanom egy másik csomagocskát is, miután ez elsőt megettük...

Ebben egészben maradtak a rudacskák, és hagytam belőle egyet Anyának is (az öcsémét megettem - pirul...).
Igen gondosan megfigyeltem az ízeket, állagot. Ropogós keksz-rudacska bevonva egy rózsaszín és egy fehéres puha, krémes réteggel. A rózsaszín szerintem epres ízesítésű, a külső pedig talán joghurtos és fehér csokis. Hááát, a gondos megfigyelés ellenére sem tudok többet mondani, mint hogy FINOM...
(Azért sem bánom, hogy még egyet kibontottam!)

Csomagot kaptam Japánból!!! :D

Drága Petike kiment Japánba. Ez a tény a kapcsolatunkat jelentősen megviselte, de ez nem jelenti azt, hogy ne kommunikálnánk olyan gyakran, ahogy csak tehetjük. No, nem is ez a lényeg. Hanem ugye megműtötték a vállamat, és most félkezű vagyok, ezért nem tudok főzni, és így ide írni sem igazán. Node mégis, mivel a csomag tele van japán étkekkel. Na jó, hozzám méltóan leginkább édesség. Pontosabban szinte csak édesség.
Leszámítva a poliplábacskákat, amik gondolom rágcsálnivalók, mint nálunk a sós mogyoró, vagy ilyesmi...

Az egyik sütit sajnos már majdnem mind megettük, mire rájöttem: le kellett volna fényképezni...

Ezt azért bontottam fel olyan mohón, mert Petike azt írta emailben, hogy azt egyem meg először, mert megromlik. Még nem néztem, mikor adta fel a csomagot, a süti csomagolásán lévő betűkhöz pedig nem értek. És nem értem, Petike miért ad nekem ilyen rejtvényeket néha, hogy fejtsek meg hiraganákat, vagy katakanákat, mert nem. Bár végül is nem is lenne nagy fáradtság megnyitni az oldalt, ahol fent vannak. Mindegy.

A süti: olyasmi tészta, mint az amerikai palacsinta, jó édes, porhanyós. Benne csokikrém, bár ez egyáltalán nem biztos... Mellette valami fehér, nyúlós, édes izé... Nem biztos, hogy tudni szeretném, micsoda...
Egyébkét ezt találtam a neten, ilyen volt, itt balra.

Emellett volt a csomagban egy csomag mindenféle keksz, kétféle csoki, mogyorós csokigömbök, valami édesség (pie snow névre hallgat, és valami rózsaszín krém is van benne, hmmm...), valamint egy rejtélyes csomagolt doboz, amiben ha jól sejtem, bon-bon van. Ezt onnan gondolom, hogy megnéztem a rajta lévő webcímet, és ezt találtam. Hmmm... Finomnak ígérkezik... :)

Majd szépen mindenről beszámolok, milyen... :) Kííííííváncsi Ildinkó, de azért beosztom! ;)

Trüffel golyócskák karácsonyi ajándéknak

Remélem, a leendő megajándékozottak nem olvassák a blogomat - legalábbis az ajándékozásig. No és azt is, hogy addig nem mennek tönkre a trüffeljeim. Ugyanis ezeket is elrontottam - úgy látszik, mostanában nem vagyok formában. Vagy csak még tapasztalat híján olyasmit szúrok el, ami kis gyakorlattal már menni fog. Pl. hogy a vajat mindenhez csak akkor szabad hozzáadni, ha már a massza hideg. Mert ha megolvad a vaj, soha nem fog megszilárdulni. Én ezt nem tudtam... De most már majd...

A revept az iwiw kulináris topikjából való, ha valaki regisztrálva van, megnézheti.
3 dl tejszínt egy csomag vaníliás cukorral felmelegítettem, majd félretettem (tényleg ki kellett volna hűteni... - első hiba). Két tábla csokit gőz fölött megolvasztottam, ebbe belekevertem 6 dkg vajat (talán szintén hagyni kellett volna hűlni a csikit, mielőtt a vajat hozzáteszem... - második hiba). A tejszínt és a csokit összeöntöttem, és csomómentesre kevertem. Ennek sűrű masszának kellett volna lennie, de nem volt az - viszont isteni finom. Kitettem az ablakba hűlni, de csak nem dermedt meg.
Másnapra sem, úgyhogy hozzátettem még egy fél tábla olvasztott csokit, és olyan három kanál kakóport - na, így már megdermedt.
A masszából golyócskákat formáztam, és mindenfélébe belehempergettem. A mindenféle: kakaópor, fahéjas porcukor, kókuszreszelék, reszelt fehércsoki és darált diós-mandulás-kesudiós grillázs. A golyócskák tetejét dióval, mandulával vagy kesudióval díszítettem. Szerintem nagyon jól néznek ki... :)
(Csak reménykedek, hogy nem olvadnak szét kb egy-két hétig.)

+Infó: holnapután megműtik a vállamat, két hónapig félkezű leszek, úgyhogy nem hiszem, hogy tudnék bármit is készíteni... Addig szünet...

Karácsonyi linzer csillag

Az édességek elkészítése az én feladatom volt idén Karácsonykor. Bár így a képre nézve ez jó vicc, mert sem a mézeskalács templomot, sem a képviselőfánkot nem én csináltam... Anya 6 mézeskalács templomot gyártott ajándékba, én csak a tészta kivágásában és a díszítésben segítettem. Azért egy trükk azoknak, akik ilyen házikót szeretnének csinálni (vagy szebbet, mert a mieink elég "részegesek", de attól még szépek, főleg hat egymás mellett - mézeskalácstemplomfalu :D ), az oldalait karamellizált cukorral lehet jól összeragasztani (Anya korábban a díszítő fehérjés cukorral próbálta, de az nem köt meg olyan gyorsan).
Az én dolgom volt tehát a torta és egy süti elkészítése. A torta fel sem kerül ide, mert olyan csúnya lett... Az íze jó, de... Egyébként sima piskóta öt tojásból, benne cs&v narancskréme, a tetején pedig narancsos cukormáz. Szép lett volna, ha nem életemben először csinálok cukormázat, recept nélkül, csak úgy a fejem után. Mert azért nem születtem cukrásznak, és azt hiszem, ehhez gyakorlat kell. Kicsit kevés is lett, kicsit gyorsan is száradt meg a máz. Legközelebb több porcukor kell, és azt hiszem, épphogy csak fel szabad olvadnia, talán akkor nem szilárdul meg olyan gyorsan. Majd kísérletezek, ha nem leszek kitiltva a konyhából...
Sajnos, ez a linzer csillag sem úgy sikerült, ahogy szerettem volna. Elég csúnya lett a csokimáz - úgy látszik, a csillagok állása nem kedvezett a sütikészítéshez (Anya képviselőfánkja sem úgy sikerült, ahogy szokott...), főleg a mázakhoz.

A tészta szintén cs&v-től származik, ő ezt töltötte a narancskrémmel. Azt írja, hogy eredetileg ischlert szeretett volna csinálni, és azt hiszem, amit én csináltam, az végül is az. A boltit (cukrászdait) nem szeretem, de ez tényleg finom.
20 dkg lisztet, 10 dkg porcukrot, két marák darált diót, csipet sót és fahéjat összekevertem, 15 dkg aprított hideg margarinnal gyorsan összegyúrtam, és betettem fél órára a hűtőbe. Cs&V azt írta, reszeli a vajat (én margarint). Volt már, hogy úgy csináltam, de szerintem pepecselősebb, és a reszelőt is el kell mosni. Ezért inkább kisebb darabokra vágom a margarinkockát, és úgy teszem a lisztes keverékhez.
Pihentetés után nyújtottam, és csillag formákat szaggattam belőle, majd közepesnél kicsit kisebb lángon megsütöttem őket. Sütőpapíron, amit határozottan nem kellett volna (sajnos, szerencse kell hozzá, hogy az ember jó minőségű sütőpapírt fogjon ki). Ugyanis ráragadt. Egyharmada széttört, mehetett a süteménymorzsához, amit az elrontott süteményekből csinálunk (jó kis sütiket lehet belőle készíteni, ha zsemlemorzsa helyett azt tesszük hozzá...).
Ma kiderült, hogy az öcsém megette ezeket a morzsalékokat, ami azt jelenti, hogy a tészta nagyon jó, mert ha az öcsém törötten és csúnyán is megeszik valamit, akkor annak minimum zseniálisnak kell lennie... Ennyi... :D
Az épen megmaradt csillagocskákat erdei feketeszeder lekvárral (saját készítésű, és nagyon büszke vagyok rá - sajnos idén nem esett elég eső, hogy tudjak szedret szedni) összeragasztottam. Egy fél étbevonó csokit megolvasztottam és megkentem a tetejüket. Azt hittem, szebb lesz, de akkor már minden mindegy volt...
Másnapra szépen megpuhult, és összeértek az ízek - tényleg finom süti lett, és egyszerű is. A csillag forma pedig karácsonyi hangulatot ad neki, és ellensúlyozza, milyen csúnyára sikerült a csokimázam...

Sós karamellás forrócsoki

Vajkaramellát szerettem volna készíteni ajándékba (elképzeltem őket olyan helyes kis szaloncukorként, hogy örülnének neki a barátok, és én meg bezsebelhetném a dícséreteket). Az ötlet szokás szerint Ch&V-tól származott. Csakhogy - ahogy az ottani kommentekben is olvasható másoktól - nekem is gondjaim voltak. Mindent úgy csináltam, hogy írta, és mégis folyós maradt a karamellám. Az oka valószínűleg a cukorszirupban keresendő. Én is a Biorganic-os kukorica-maláta szirupot használtam. Az ízével nekem nincs gondom, sőt. De folyik. Míg találok valami megfelelőbb receptet (amiben nem egy vidéki számára elérhetetlen hozzávalók vannak), csakazértis készítek karamellát. Addig is valamit kezdeni kellene azzal, ami van, mert kidobni nem szeretném - hiszen finom - , anyukámat viszont rettentően zavarja ott a hűtőben (nem mintha nem lenne hely tőle, de engem meg az zavar borzasztóan, hogy akárhányszor kinyitja a hűtőszekrényt, megjegyzi, hogy "Mi ez itt? Mikor tűnik el ez innen?", megfogni pedig csak orrát húzva meri, látszik rajta, hogy fél a furcsa állagú izétől, hátha megnő, és elnyeli. Én mondjuk elnyelném szívesen - na persze a karamellt -, de elég sok, legalábbis ahhoz képest, hogy én most diétázok. No, nem mintha a végén nem én enném meg, bármi is készül belőle. Mert anyukám csak ritkán hajlandó enni abból, amit készítek (ezért is lelkendezek mindig, ha eszik a főztömből, de sajnos leggyakrabban meg sem kóstolja). Öcsém meg...
Elkezdtem tehát pusztítani a karamellát. Két napja karamellás tejet készítettem: pár kanál karamella-masszát kis vízben felolvasztottam, megmelegítettem, hozzáöntöttem tejet, és felforraltam. Már úgy is isteni volt.
Ma viszont pár kocka 86%-os csokit is beleolvasztottam, sőt még tejszínhabot is találtam a hűtőben. Ahhoz képest, hogy diétázok, jó kis reggeli ital... :D

Püspökkenyér - más formában

Szintén a karácsonyi partira készült. Először sütöttem püspökkenyeret, kíváncsi voltam, milyen lesz - és nagy örömömre sikere volt! És szerintem nagyon szép ebben a formában kisütve, bár egy kicsit szokatlan.

Elkészítés:
5 tojássárgáját (6 kellett volna, de nem volt annyi, mert tegnap elhasználtam a többit...) fél bögre cukorral, egy fél vaníliás csomag cukorral és 10 dkg margarinnal habosra kevertem. Egy bögre lisztet elkevertem egy marék aprított dióval, egy marék mazsolával, pár kocka aprított csokival, pár szem aprított aszaltszilvával és aszalt sárgabarackkal, és a tojásos masszához kevertem. Majd hat tojásfehérjéből keményre vert habot óvatosan belekevertem, és a kivajazott, kilisztezett formába öntöttem a masszát. Alacsony tűzön (3-as fokozat) egy ótár sütöttem.

A recept a Sütemény és torta c. Lajos Mari könyvből származik

Ál-mézeskalács karácsonyfadísz

Ezt nem lehet megenni, viszont olyan, mintha meg lehetne. Bár aki szereti a só-liszt gyurmát sok fahéjjal és szegfűszeggel, az próbálkozhat. De a szintetikus festék miatt, ami rajta van, mégsem ajánlanám...

A recept egy amerikai stílusú karácsonyi ötletkönyvből van, amit pár éve kaptam.
2 és harmad csésze lisztet (teljes kiőrlésű volt, mert anya megtalált a spájzban egy csomag lejárt szavatosságút... :D ), 3/4 csésze sót, kb két kanál szegfűszeget és egy csomag fahéjat összekevertem, és egy-másfél csésze vizet adtam hozzá, míg jól gyúrható nem lett. Kb két mm vékonyra nyújtottam, és kiszaggattam. Magas lángon kb 10 perc alatt megsütöttem. A recept írt még hozzá timsót, amit nem tudom, hol lehet kapni, úgyhogy nem volt benne. Lehet, hogy ezért púposodtak fel, de engem nem zavart.
A megsült formákat (nagyon finom illatuk van) tubusban kapható gyöngyház fényű festékkel díszítettem. Mindkét oldalán. Elég melós, de megérte: a csoport, akiket tanítok, nagyon örült neki :).

Almás zabkása

Egy fél bögre zab- és rozspelyhet kicsit megpirítottam, hozzáöntöttem fél bögre vizet, és addig főztem, míg elfőtte a levét. Ekkor hozzáöntöttem fél bögre tejet, és sűrűre főztem. Közben került még bele egy csipet fahéj, egy fél csomag vanílisácukor és egy kiskanál méz, majd a legvégén egy reszelt alma. Díszítésnek almaszeletek és pár szem mazsola.
Téli hangulatban. Jóreggelt! :)

(Legközelebb nem lesz benne vaníliás cukor és talán fahéj sem.)
(Ja, és recept innen.)